Szerintetek mit kezdjek magammal? . -.

Szóval 12 éves korom óta érzem úgy, hogy nem vagyok jó semmire, és azon kívül, hogy tartom valamilyen szinten az osztályátlagot (lel), nem sok hasznom van. Azóta eltelt majdnem 4 év mióta így érzek. A mellkasomban minden nap fájdalmat érzek, ami van, hogy annyira elviselhetetlen, hogy egyszerűen csak sírok, össze vagyok gömbölyödve olyankor, és csak várom, hogy elmúljon.

Majdnem minden hidegen hagy, közömbös számomra a legtöbb dolog, végtelenül türelmes vagyok, és emberek közt is úgy érzem (suliban), hogy egyedül vagyok, így jobban szeretek egyedül lenni, mint társaságban. Nem zavar, ha van mellettem valaki, de az sem érdekel különösebben ha nincs senki a közelemben, vagy ha 2 helyettesített órát kell egyedül végig ülnöm. Kiskoromban is sokszor félrevonultam, és úgy rajzoltam/játszottam, szóval nem azért vagyok ilyen, mert ki lennék közösítve, mert nem vagyok, én nem megyek oda másokhoz, mert.. mert nem érdekelnek. Általánosban is ilyen voltam, és próbáltam túlélni a napot, hiszen az emberek nagy része fárasztó, így 14 éves fiúk viccesnek hitt viccein nem nagyon tudtam nevetni, ebből pedig jött az, hogy állandóan megkaptam, hogy mosolyogjak már. Hát hogyne.

Itthon egyáltalán nem feszült a légkör, nagyon barátias a hangulat, többen is mondták már, hogy szeretnek eljönni hozzánk, épp ezért nem értem miért alakult ki nálam ez az agyi-lelki nyomiság, mert kb. semmiben nem látom a jót és elég pesszivista vagyok.

Jövőképem egyáltalán nincs, soha nem is volt. Emlékszem 8.-ban megkérdezte egy volt osztálytársam, hogy nekem mik a céljaim és nem tudtam mit mondani. Nincs semmi amiért élnék, minden napom ugyanolyan, minden nap bemegyek nulladikra, délután hazajövök, és aztán azt csinálok amit akarok, de ha hívnak is valahova 10/9 alkalommal nemet mondok.

Ebből úgy jött le, mintha lennének barátaim, közben meg csak arra kellek, hogy Xy-t kísérjek el valahova amihez nekem suli után persze, hogy semmi kedvem, amúgyis könnyen mondok nemet mindenre. Mindegy.

Az öngyilkosság gondolata minden nap eszembe jut, volt, hogy próbálkoztam is vele, mert tényleg nem sok látom értelmét annak, hogy miért is kéne élnem. Számomra majdnem minden nyűg, amit nem szívesen teszek / amiben nem szívesen veszek részt, ezekből pedig sok van.

Próbáltam már kimozdulni és emberek közé menni, de nem éreztem jól magam, egyébként is egy társaságban csak hallgatok, figyelem a többieket, és csak akkor beszélek szinte, ha kérdeznek.

Minden nap elgondolkodok azon, hogy még 4 és fél évig tanulok (5 éves a szakgimi), kijárom a sulit, leérettségizek (ha megélem egyáltalán az érettségit), aztán dolgozok életem hátralévő részében. Nekem ehhez nincs kedvem. Nem azzal van bajom, hogy a munka, hanem magával az egész élettel. Egyedül azért vagyok még itt, mert a családommal nem akarok kitolni, inkább legyek én rosszul bármi miatt, állandóan, mint ők sírjanak miattam.

Amikor ez a lelki nyomiságom 12 éves koromban elkezdődött azóta alvásmennyiségtől függetlenül állandóan álmos vagyok, szóval aludhatok bármennyit, nem segít.

Lehet bármiféle betegségem? Kéne szakembert felkeresnem?Vagy hagyjam az egészet?

Néhol lehet elég zavarosra sikerült megírnom, és hirtelen váltottam témát, de röviden annyi, hogy nem érzem jól magam évek óta, tele vagyok öngyilkossági gondolatokkal és végtelenül mééély fájdalommal, el nem múló fáradtsággal és szomorúsággal annak ellenére, hogy senki nem piszkál (6.-ban piszkáltak, de ez lényegtelen), és itthon is minden tök okés. (Emlékszem alsóban kijelentettem anyáéknak, hogy 'ha nagy leszek, öngyilkos leszek.') .-.

...még lehetek.