Utálom az embereke, t mert ha rajtuk múlna rég megöltem volna magam. De hogy szeressem így az embereket, hogy lehet így élni?

Válok, 12 éves kapcsolat, van egy 1 éves kislányom. 1 éve egyedül élek, messze a családomtól, ami egyébként is egy rakás szerencsétlenség. Ez alatt nem sikerült párt találnom, pedig társkeresőzök, bulizok, leszólítok lányokat,de még baxni sem kellek senkinek sem.

Igaz én az az érzelgős fax vagyok, a finom lelkű nőknek olyan faszi kell aki 5 perc után benyomja nekik a WC-ben...

Ha nem keresek senkit nem keresnek. Ha beszélek az érzéseimről meg hogy néha egész nap azon gondolkodok hogy megölöm magamat nem veszi senki sem komolyan, meg megkapom hogy "ne szenvedjek", "szedjem össze magamat".

Ja meg hogy "élvezzem az agglegény életet, bulizzak, csajozzak". Ja igaz hogy senki sem hív bulizni, ha meg egyedül megyek ne érezzem magam tökéletes pancsernak magam...

Igazából arra jöttem rá hogy én kivagyok békülve magammal, inkább a világot meg az embereket utálom már annyira hogy azért ölném meg magam. Nem akarok ebben a kiüresedett, érzéketlen világban létezni...

Igazából egy dologra lenne szükségem, egy nőre.

De persze azoknak nem kell egy őszintébb, kedves, férfi.

Mindenki fosik egy komoly kapcsolattól, inkább mindenki megpróbál egyedül "boldog lenni".

Biztos én vagyok összerakva hogy össz-vissz csak szeretetre lenne szükségem...

Sokáig azt hittem hogy a lányom miatt eszembe sem fog jutni az öngyilkosság, de sajnos már egyre kevésbé érdekel, úgyis lesz rendesebb aranyosabb pótapucija aki egész nap játszik vele...

Még is kinek a francnak kéne bizonyítanom hogy hú de kemény vagyok, kibírom? Nem érdemli meg senki. Le vagyok merülve...