Másban is átalakult a magány kínzó fájdalma semleges érzéssé?

Már fiatalkoromban sokszor éreztem, hogy egyedül vagyok. Mindig arra vágytam, hogy bárcsak lenne egy lány az életemben.

Sokszor kerestem a lehetőségeket, hibáztattam magam, hogy nem akar sikerülni.

Azután jött egy időszak, amikor megérezhettem több lánytól is, hogy milyen az a "szerelem".

Azt a három-négy évet az jellemezte, hogy minden mást letojtam magasról, csak velük fogalalkoztam.

Persze mindegyikből szakítás lett(meglepő de mindet én kezdeményeztem).

Majd jött egy év szünet, még mindig kerestem az elején az új lehetőségeket de valahogy elmúlt az a vágyam, hogy legyen valakim.

Már egyáltalán nem érdekel, hogy nincs barátnőm. Tökéletesen elvagyok magamban is.

Felkelek, egyetem, hazamegyek és van pár órám alvás előtt. A hétvégéken elmegyek bulizni, kirándulni, stb.

Nem hiányzik sem a tényleges testiség(megoldom magamnak), sem az érzelmek.

Azóta lett volna pár alkalmam kapcsolatot kialakítani de mindig arra jutottam, hogyha újra belekezdek, akkor megint csak adnom kell és adnom.. így mástól meg elkell vennem az időt.

Találkozni, foglalkozni a másikkal, írni neki, csupa nyűg. Amit persze egy kapcsolatban nem érzünk azonnal nyűgnek, csak miután kilépünk belőle és rájövünk, hogy a párunk nélkül milyen sokminden más (sokszor tartalmasabb időt is eltudunk tölteni).