Szerintetek lehet egy egész életet leélni úgy, hogy nincsenek barátaim, nincs kivel beszélnem, és örömöm is alig van?

20 éves fiú vagyok.

Az a gond, hogy sosem voltam az a barátkozós típus. Igazából egy barátom sincs, és nem is volt soha. Olyan hogy én egy barátommal elmentem volna bárhova olyan sosem volt. És én szerintem ez nagyon rossz, régebben annyira nem zavart, de most már nagyon zavar.

Mindet egyedül csinálok, mindenhova egyedül megyek, és egyedül oldok meg mindent. És amikor látom azt hogy mások a barátaival, barátnőivel vannak akkor mindig olyan szomorú leszek, h h lehetek ilyen szerencsétlen. És miért ilyen igazságtalan az élet, h nekem ilyen magányosan kell élnem.

Néha jó lenne, ha lenne kivel beszélgetnem, de legjobban igazából egy barátnő hiányzik.

És ráadásul a családom kihasznál. Mivel tudják h nem nagyon megyek sehova (csak sportolni) így van időm, és akkor mindig én csináljak mindet, ők pedig boldogan élik az életüket. És állandóan azzal bántanak, hogy nincsenek barátaim, és mindig itthon ülök. Pedig nem olyan egyszerű barátokat szerezni ilyen személyiséggel, mint ami nekem van.

Szerintetek magányosan le lehet élni egy életet, vagy ebbe bele fogok bolondulni.

Köszi, hogy elolvastad!