Miért nincsenek barátaim vagy mi bajuk velem az embereknek (kortársaimnak)? Olyan magányosnak érzem magam.

Nagyon nyomaszt, hogy nincsenek barátaim, tulajdonképpen a szüleimen kívül (főleg anya) nincs senki, aki támogatna vagy szeretne, akit érdekelne, hogy mi van velem vagy akinek el tudnám mesélni a dolgokat, akivel beszélgetni tudnék.

Kezdem a legelején. Általános iskolában egy barátnőm volt, így utólag nem tudom mennyire nevezhetném barátnak, ugyanis kihasznált, ugráltatott és sokszor csinált olyat, hogy egyszer csak nem szólt hozzám, de előtte nem veszekedtünk meg semmi. Aztán hogy nagyobbak lettünk, már ő is megváltozott meg én is, pont az ellentétjei vagyunk egymásnak, már nem lennénk jóban, nem tartjuk a kapcsolatot. Van még egy haverom, akivel kb negyedévente egyszer tudunk találkozni.

Az osztályban is szinte mindenkinek van barátnői, barátai, nekem nincsenek. Már csak ezért sem lógok sulin kívül senkivel. Összesen egyszer vettem részt iskolán kívüli programban, de akkor elég sokan ott voltunk. Engem nem hívnak, én nem akarok nyomulni. Az emberek nem cikiznek, nem szivatnak meg semmi ilyen, csak sz@rnak rám, mintha én ott sem lennék néha.

De nem értem miért van, mert én mindenki felé nyitott vagyok, senki felett sem ítélkezem, nem a külső alapján ítélem meg az embereket. Kedves és barátságos vagyok. Nagyon megbízható vagyok, ha nekem elmondanak valamit, biztos nem adom tovább. Van humorom, de komoly is tudok lenni. Normális vagyok, nem csinálok eszetlenségeket, nem vagyok idegesítő, nem viselkedem úgy, mint egy kisgyerek, nem játszom a nagymenőt stb. A külsőmmel sincs probléma, teljesen átlagos, mások szerint szép vagyok, normálisan öltözködöm, ápolt vagyok. Anyukám szerint sem velem van a probléma, de akkor mi a baj velem?? Tény, hogy kicsit zárkózottabb vagyok meg nem beszélek állandóan feleslegesen, introvertáltabb vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy nem tudok megnyílni valakinek.

De az az érdekes, hogy azt vettem észre, hogy csak a gyerekek ilyenek velem, a korombeliek (tisztelet a kivételnek), a felnőttek nem. Például anyukám munkatársait, barátnőit mindig érdekli, hogy mi van velem, örülnek, ha látnak, kérdezgetnek, jól el tudunk beszélgetni, nevetni velük, segíteni akarnak nekem. Anya egyik munkatársa felmondott és most nyelvtanárként dolgozik és azt mondta hogy nagyon szívesen tanítana engem is, mert tudja, hogy tanárt keresünk.

De apukám barátnője (elváltak a szüleim), 30 éves és a kezdetektől fogva nagyon jóban vagyunk. Apa is észrevette, azt mondta zárkózottabb szoktam lenni, de amikor vele találkoztam, már az első alkalommal nagyon nyitott voltam. Vele is jókat beszélünk, nevetünk, elvagyunk.

A rokonok is mindig nagyon érdeklődnek irántam és a legjobbat akarják nekem, dicsérnek. A tanárok is kedvelnek, bíztatnak.

Most akkor mi van? Lehetséges az hogy a felnőttek jobban megértenek vagy jobban szót értek a felnőttekkel? Több alkalom is volt már rá. Ha igen, ez normális? Mitől van?

15 éves vagyok