Ti mennyire erzitek magatokat maganyosnak? Es mi az amitol kialakult a magany, es mennyire viselitek jol? Barkit meghallgatok, privatban is irhattok. 19/l

Inkább úgy érzem, nem értenek meg, annyira nem vagyok magányos. Pedig nem vagyok egy művészlélek, kevés elvont dolgom, gondolatom van, de még a normálisakat sem tudom átadni szinte senkinek.

Hullámzó, mikor hogy viselem, most épp nem olyan rossz. Úgy alakult ki, hogy évek óta nem tartom a kapcsolatot a családommal, és mivel magamnak való gyerek voltam, kevés barátom maradt meg, ők is inkább középsuliból. Velük néha összefutunk, de nem az igazi, többnyire csak felszínes dolgokról beszélgetünk. Jó velük, de eszembe szokott jutni, hogy igazán közeli barátom nincs is. Amikor barátnőm volt, ő volt egyben a legjobb barátom is. :) A lányokkal való ismerkedéssel nincs olyan nagy gond, viszonylag jól szót értek velük, már akivel lehet.

Most végzek az egyetemmel, de mivel alig jártam be, innen szinte esélytelen volt, hogy kialakuljon bármi is. Dolgoztam mellette, munkahelyemen viszont egy-két fiatal lányon kívül csak a nyugdíj előtt álló korosztály dolgozik, velük is annyi a beszédtéma, hogy haladok-e a szakdolgozatommal, és mikor lesz vizsgám, mintha anyám helyett anyáim lennének. :)

Néha csak úgy kimennék sétálni, megbeszélném az élet nagy dolgait, felmennék a háztetőre, társasoznék, elmennék iszogatni, bulizni, vásárolgatni, vagy épp hajnali 2-kor bejárni a várost gyalog. De a helyzet az, hogy nincs kivel, úgyhogy marad a céltalan internetezés.

22/F

Introvenált vagyok, bár ez nem akkora tragédia. Az iskolában van egy igaz barátom, akivel túlvészelem az ottani viszontagságokat, de ennyi. A többi felszines, és vagy érdek barátság. A barátommal elszórakozok az iskolában, de sulin kívül már nem nagyon találkozunk.

Persze iskolán kívül se vagyok egyedül, van egy húgom, aki ha nem létezne, kitalálnám. A személyisége is teljesen olyan mint az enyém, és ezért egész jól elvagyunk. Egyébként ha épp nincs otthon, könyveket írok/olvasok, szóval nem unatkozok.

Egészséges az, hogy össz-vissz két (és persze a szüleim) ember van az életemben, akikben teljes mértékben megbízok, és szeretek? Nem tudom. De talán így jó nekem. Legalább is én ezt mesélem be magamnak.

Amúgy szerintem nagyon kedves dolog amit csinálsz (ez a kérdés). Akaratlanul is de egy picit jobb hangulatom lett tőle. :)

"Ti mennyire erzitek magatokat maganyosnak?"

Egyáltalán nem érzem magam annak.

"Es mi az amitol kialakult a magany, es mennyire viselitek jol?"

Szerintem nagyon jól viselem. Nem vágyom és sohse vágytam társaságra.

"Mitől alakult ki?"

Mindig is így volt, nem is akartam/akarok rajta változtatni.

Sose voltak barátaim, nem érzem szükségességét. Beszélgetni sem szoktam senkivel.

Maximum nagyon formálisan csak, ha nagyon muszáj.

"hatha valkinek szuksege van arra hogy meghallgassa valaki, es mert tudom milyen rossz erzes ha senkit nem erdeklek. "

Én meg épp pont ellenkezőleg, egyáltalán nem rossz, sőt számomra az a nyomasztó érzés, ha valaki meg akarna hallgatni. Olyan mintha vallatnának vagy számon kérnének rajtam valamit.

Én szeretem ezt az állapotot, hogy senki nem kíváncsi rám.

Érdekes, hogy sokan attól jobban érzik magukat, ha elmondhatják a problémáikat.

Viszont ez tényleg a megoldás?

Ettől jobb lesz minden? megoldódik minden probléma?

Mert attól, hogy beszélünk róla nem lett jobb semmi.

Nem szándékom a kérdező jó szándékúságát, kedvességét hogy meghallgatna másokat alábecsülni, mielőtt félre értené valaki.

Mindössze a véleményemet szerettem volna megosztani.

Tényleg nagyon kedves ez tőled Kérdező :) Sajnálom, hogy élőben csak ritkán találkozom ilyen jószándékú emberekkel :/

Ami engem illet, én egy kicsit kakukktojásnak érzem magam, mert valójában jó néhány barátot és havert tudhatok magaménak (hál' istennek), de mégis van bennem egy jókora űr, amit nem tudok kitölteni.

Arról van szó, hogy anno a gimiben elég lúzer típus voltam, sokat szekáltak és aláztak az osztályban, amitől az önbizalmam is a béka hátsója alá került. Volt ugyan 1-2 haverom, de azok csak inkább felszínes kapcsolatnak számítottak.

Aztán az érettségi után elszegődtem egy másik városba, egy 2 éves OKJ-s képzésre, ahol kaptam egy teljesen új osztályt és minden megváltozott.

Alapból jó kapcsolatot ápoltam az összes osztálytársammal, de kialakultak igazi, mélyebb barátságok is 2-3 emberrel, akikkel délutánonként, iskola után is sokat bandáztunk, valamint a hétvégeken is gyakran eljártunk bulizni, és egyéb programokra.

Teljesen kicserélődtem, végre volt igazi társasági életem és úgy éreztem, hogy ezzel kicsit pótolni tudom az elpazarolt négy évet a gimnáziumból. Végre a tanárok se húztak le, hanem értékelték és bátorítottak arra, amiben tehetséges vagyok. Rendesen megnőtt az önbizalmam is, és biztos vagyok benne, hogy ma nem ilyen jó kedélyű ember lennék, anélkül a két év nélkül.

Viszont a képzés végén szétszóródott az egész osztály és mivel mindenki másik városból származott, nem is nagyon tudtuk már megoldani a találkákat. Akadt, aki dolgozni kezdett és olyan is, aki tovább tanult (mint például én is).

A barátokkal még ma is tartjuk a kapcsolatot, viszont a meló, iskola és a távolság miatt, szinte mindegyikükkel leredukálódott a kapcsolatom havi egy kávézásra és egy kis beszélgetésre. Az egyikük pláne magasabb fokozatra váltott a párkapcsolatában és már az esküvőt meg a gyereket tervezgetik, úgyhogy ő még jobban kezdett elszigetelődni tőlem/tőlünk.

Nekem pedig hiányoznak a régi idők.

Hiányzik az, amikor még tényleg a mindennapunk szerves részei voltunk egymásnak, és egy csomót lógtunk együtt, hülyéskedtünk, és órákig beszélgettünk az élet nagy dolgairól.

Nem érzem úgy, hogy rendesen le tudtam volna zárni azt az időszakot, négy év gimis szívás után nem tudok megelégedni ezzel a két évvel. Hiába vagyok már 23 éves, legbelül még mindig egy suhanc gimisnek érzem magam, aki szeretné rendesen kiélni a fiatalkorát, még ha utólag is.

Ebből ered az én magányosságérzetem. Tudom milyen az, amikor az ember nem magányos, hanem egy társaság szerves része és nagyon hiányzik számomra ez az érzés.

Bocsánat, ha kicsit hosszú lettem volna, de szeretek elveszni a részletekben.