Van bármi értelme a létezésemnek?

A fél életemet olvasással és céltalan képzelgéssel töltöttem, mintha egy másik világon járnék; megtagadtam az életem. Mintha rossz testbe születtem volna, egy rossz világon, egy rossz időben... És tudom, hogy ez helytelen, de nem vagyok képes elfogadni önmagam, hogy a tükörben visszapillantó, reménytelenül nevetséges és haszontalan személy valóban én vagyok.

Ha valaki azt mondaná, hogy a jelenlegi életemért cserébe akár egy napot olyan testben tölthetnék, melynek puszta látványa nem okoz hányingert számomra, én boldogan sétálnék át a halál kapuján, vissza sem pillantva szánalmas mivoltomra...

Emberileg megvetem önmagam, ha lehetne, arcon köpném ezt az énemet. Minden társaságban csak konfliktusokhoz és kapcsolatok megromlásához vezet a jelenlétem, nem tudok barátokat szerezni. Leghosszabb emberi kapcsolatom két hét volt, az illető idegileg tönkrement miattam. Mert én magam sem tudom, hogy mik a céljaim.

És ezért elzárkózom, hat év alatt körülbelül három alkalommal hagytam el a lakást önként, és ezeket is megbántam. Általában az interneten olvasok, elterelem a figyelmem a külvilágról, és naponta három-négy órát alszom. Csőd vagyok.

Semmit nem tudok komolyan venni. Nincsenek előttem célok, hiszen tudom, hogy egy lusta alak vagyok, aki meg sem próbálna tenni valamit, hogy egyáltalán hasznos legyen az emberiség számára...

És mindezek mellett magányos vagyok. Egyidejűleg sírok és nevetek, amiért ezek mellett képes vagyok emberi kapcsolatokra vágyni - de mégis, olyan felemelő érzés belegondolni abba, hogy talán egyszer... egy másik világon... egy másik életben... puff.

Ember vagyok. Nem akarok meghalni, élni akarok, és mégis... Hányszor, de hányszor megfordult már a fejemben. Csak pár pillanat. Hosszú-hosszú másodpercek, pillanatnyi tétovázások, apró, alig érezhető, és azonnal elmúló fájdalom, s vége is lenne mindennek... Én mégis csak egy buta, józan elméjű gondolkodásra képtelen emberi lény vagyok, akinek legdrágább kincse a nyavalyás élete. Mikor elmerülök képzeletem végtelen tengerében, csak pár pillanat erejére, de boldognak érzem magam. A probléma az, hogy ez nem a valódi élet...

Nem akarok sokat. Csak szeretnék egyszer úgy végig menni az utcán, hogy ne érezzem egyre kisebbnek magam minden egyes futó pillantás után, mely engem üldöz, és ne sírjam el magam egy hangosan kimondott mondat kellős közepén. Ne remegjen a kezem, ha fizetnem kell a boltban, egyáltalán ki tudjam nyitni a pénztárcám anélkül, hogy leejtem azt...

Életkorom miatt pedig még én sem veszem komolyan önmagam, csak nevetni tudok, amiért ennyire lesüllyedtem. Mit tudnék kezdeni magammal, ha ennyire reménytelen eset vagyok? :) Mi más megoldás lehetne az öngyilkosságon kívül...?