Szerintetek ténylegesen változtatni csak nagyon kevés embernek sikerül?

Én is régóta olvasom már ezt a kategóriát, sokszor válaszoltam is már, váltogattam üzenetet emberekkel, és jól is látod szerintem a dolgokat, de az itteni emberek nagy része valószínű csak átmeneti hangulatingadozás végett írja ki a kérdését. Legalábbis dumálgatni kizárólag itt nem hajlandó. Na mindegy nem ez a kérdésed.

Úgy ha mondjuk valakinek 1-2 problémája van az életben, szerintem sokkal könnyebb változni. Például ha valaki nem talál társat hosszú ideje, az még másban örömét lelheti. Főleg ha vannak barátai, rendes munkája, hobbija, úgy azért sokkal könnyebb az élet, a probléma meg majd megoldódik, max lesz@rom üzemmódba kapcsol, és lesz ami lesz alapon megy tovább.

Az én esetem(és gondolom sokan mások akik képtelenek változtatni) már bonyolultabb. Gondolj el egy olyan életet, ahol mondjuk az első 20 életév tök jó volt. Haverok, buli, fanta. Aztán minden megváltozik. Folyamatos csalódások, haverok elmorzsolódnak, nincs kilátás a jövőt illetően, robotolás a munkahelyeken éhbérért, céltalanság, zéró párkapcsolat, és hirtelen azt veszi észre az ember hogy azt se tudja már milyen egy jót beszélgetni bárkivel is. Elmegy dolgozni, hazamegy és senki nem várja, max a szülők, megunja, felmond a munkahelyen, keres egy másikat, költözik, hogy valami végre változzon, de továbbra sem történik semmi. Hiába mozdul ki, senki nem kíváncsi rá. Már a párkapcsolatokra is ilyen mesebeli dologként tekint, hogy de jó lenne, de neki úgy sem lesz soha. Azért ez nem hangzik valami jól. Aztán persze így 28 évesen ott tartok, hogy inkább otthon maradok, mert szépen leépítettem az önbizalmam, úgy érzem én egy csajnak se lennék jó, hogy senki nem lenne a haverom, senkit nem érdekli a véleményem, aztán ha mégis a ma társadalomban úgyis inkább előbb eltávolodnának tőlem, hisz ha nincs egy diplomád, nem dolgozol ilyen korban valami jó kis cégnél jó sokat keresve, akkor inkább keresnek mást. Így még havernak sem, mert úgy néznének rám mint valami szerencsétlenre. És az egészben az a durva, hogy én rohadtul nem ilyen embernek indultam. 18 évesen azt hittem valami fontos ember leszek, szabad, jól fogok élni, járni fogom a világot, nem lesz különösebben gondom. Hogy azóta mi történt, és mi hozta ezt a hatalmas változást, fogalmam sincs. Míg suliba jártam mondhatni egy központi vicces ember voltam, tele álmokkal. Miután kikerültem az életbe, szép lassan elértem oda, hogy úgy tekintsenek rám, mint egy freakre. Pedig tök normális vagyok külsőleg is, meg nem mondanád szerintem az utcán látva, hogy nekem ilyen problémáim lennének.

Szóval a válaszom, ennyi problémával az életben, ennyi gátlással, önbizalomhiánnyal NAGYON nehezen megy a változtatás. Itt nem csak arról van szó, hogy jaj menj el egy szórakozóhelyre ismerkedni, csajozni. Ugyan! Persze most összeállítottam magamnak ilyen minimális változtatást, hogy eljárok futni, ledobok 8kg, időben fekszem, alszom, próbálok meditálni, de jelenleg ezek a dolgokat is nagyon nehéz betartani. Főleg hogy teljesen ledobta az agyam az gépszíjat, és ködös a tekintetem is.

Néha én is úgy érzem, hogy így lennék megteremtve, hogy ezen nem lehet változtatni, de régen jól éreztem magam, rengeteg haverom volt, élveztem az életet. A magányt meg cseppet sem szoktam meg, egyre inkább rühellem, egy púp a hátamon, amit nagyon hamar el kellene hagynom. Bevallom újabban az öngyilkosságon is elgondolkoztam elég erősen.