Milyen helyzetben elfogadható az öngyilkosság? Magány? Pénztelenség?

Amit az első írt, valamint az elhülyülés, egyéb nem nagyon fájdalmas, de az életminőséget a béke sejhaja alá vivő betegségek.

Ezenkívül pl. akkor, amikor épp elkapna az ellenség. Úgyis meghalsz, csak előtte megkínoznak és elárulod a társaid s az elveidet...

A magány és a pénztelenség pont nem elég alapos ok. Persze valahol értem, ha valakit ez annyira lenyom, hogy már nem marad életkedve. De azért nem ezek nekem azok a helyzetek, amikor tuti a halál a jobb, hacsak nem egészen tutira kilátástalan és ebből élet már semmiképp nem lesz.

Ja, vagy nem féltetlen súlyos fájdalmakkal, de súlyos fogyatékossággal járó gyógyíthatatlan betegség esetén is. Szerintem. A magányt szeressük, így szubjektíven véve, tuti meg sem fordulna a fejemben ilyesmi, a mai szociális háló ismeretében meg a pénztelenségből általában ki lehet lábalni, elvégre nem a középkorban élünk.

Persze ez csak az én véleményem, mert lehet, most jön egy vakbuzgó keresztény, aki szerint mindenképpen bűn az öngyilkosság, de mondjuk a japán kultúrában kudarc esetén pedig pont, hogy társadalmilag megkövetelt. Igen, még ma is él a szokás, náluk a legmagasabb az öngyilkossági ráta.

#3 Ha 75+ éves vagy, és addigra sincs 1 darab ember se, akinek kicsit is hiányoznál, akkor talán.. De ha még 30 körül vagy, akkor ilyen miatt végérvényesen befejezni az életedet a legnagyobb baromság.

Nem kell az életed? Oké, akkor öld a hátralévő idődet pl önkéntes munkába, ahol segíthetsz másokon, hogy nekik legyen jobb életük. Állj be ételt osztani, vagy egy kutyamenhelyre kisegítőnek. Neked már nem kell az életed, igaz? Akkor meg nem hasznosabb hozzáadni valamit ehhez a világhoz, minthogy kivond magad belőle? És minél több területen lennél aktív, annál nagyobb lenne az esélyed arra, hogy szerezz barátokat, vagy neadj' isten egy párt magadnak. Veszítenivalód úgysincs, ha tényleg fontolgatod az öngyilkosságot, szóval ezen a ponton csak nyerhetsz, bármibe is kezdesz.

Sok sikert!

#5: Nagyon pici esélyű dolgot írtam, tudom :D De biztos voltak szituk, amikor tudhatta az ember, hogy kb. bizonyos, hogy áruyló lesz, ha elkapján, ilyenkor jó döntésnek tartom az öngyilkosságot. A haláltábor kicsit más, ott nem árult el senkit az ember, csak meghalt, rossz esetben sok szenvedés után. Gondolkodtam már ezen, bár nem sokat, nekem evidens, hogy haláltáborban azonnal megpróbálnék meghalni. Extrém kicsi a szabadulás esélye, s akkor is olyanon kéne átmennem, amit ideiglenesen sem akarok.

Vannak bennem ilyen határok, gondolom, másokban is. Bizonyos dolgokat hajlandó vagyok elviselni egy ideig, de ha nincs remény a javulásra, az ok a halálvágyra. Bizonyos szint alatt viszont nem akarok élni, akkor sem, ha később jobb lesz. Az ember sokat kibír, de nem akarom kibírni. Ez hipotézis, mert sosem voltam ilyenben, de van az az élet, ami már annyira sérti a büszkeségemet vagy valami, hogy semmiképp, röviden sem kell.

Az öngyilkosságnál nagyon komoly az egyéni psziché szerepe. Máshogy látja az ember a dolgot, mint mások vagy akár ő maga később... "Megértem", ha valaki annyira fáj, hogy nem hajlandó élni, de sokszor akkor is hiba, ha megöli magát, mert igazából nincs nagy vész, elmúlik vagy elmúlhat... Az ilyeneket sajnálom. Olyan apróságok miatt lettek már emberek öngyilkosok... Szerelmi csalódás, sértődés, sérült büszkeség... Ezek persze lehetnek rém komolyak (adott esetben még szerintem jogos öngyilkosságra is okot adók, de ahhoz extrém feltételek kellenek), de talán értitek. Az embert elkapja az örvény s nem küzd, csak elsüllyed. Ha élve marad, egy év múlva talán alig emlékezne...