Borderline nyavajában sínylődő emberként van esélyem arra hogy normális társas életet élhessek vagy ne is gondoljak erre?
Nem akarok az élettörténetemmel untatni senkit. Legyen annyi elég, hogy 26 vagyok, fiú, hiányzik az életemből a gyerekkor és a tinikor, soha nem volt rendes emberi kapcsolatom, nem tudom milyen másokat szeretni, emellett mélységesen gyűlölöm a családomat (főleg az átkozott fateroat, aki a mai napig keseríti meg az életem), de magamat gyűlölöm a legjobban. Sajnos nem tudok meglenni idegen emberek között (szociofóbia) ugyanakkor beleőrülök a magányba. Sajnos az eddigi tapasztalataim az emberekkel nagyon rosszak, mert mindig sikerült kifognom a legrosszabb, legaljasabb példányokat, emiatt megutáltam az embereket.
A mostani életem egy nagy kudarc emiatt napi szinten foglalkoztat az öngyilkosság gondolata. Ugyanakkor másra sem vágynék, mint normális életre és normális emberek között élni (talán ez az egy dolog, ami motivál). Ezért is vagyok azon, hogy talán egy környezetváltozás, normális emberekkel való ismerkedés, kapcsolatteremtés jó hatással lehetne rám. Ezért érdekelne, hogy ilyen hozzám hasonló embereknek ilyen feltételek mellett milyen lehetőségeik vannak.
Nem, a szakember szóba sem jöhet. Azok semmit sem érnek (ki van próbálva). Én inkább gyakorlatias típus vagyok.
válasza:Olyan embereket fogsz bevonzani akiknek hasonló rezgésük van mint neked.
Miért nem neveled át magad inkább?
Mi az hogy "hasonló rezgésük van mint nekem"? Mondjuk számítottam rá hogy egyből diszkriminatív megjegyzéseket kapok, de már hozzászoktam.
Tisztában vagyok vele, hogy a "magamfajtákat" a társadalom többi tagja általában "instabil pszichopatának" tekinti és igyekeznek távol tartani magukat tőlünk.
Igazság szerint én nem vagyok sem instabil, sem pszichopata. Én idáig mindenkihez úgy igyekeztem viszonyulni, hogy próbáltam viszonozni az irántam tanúsított szimpátiát. Ha valaki pl. rosszul viszonyult hozzám, azt én is úgy viszonoztam. Viszont ha valaki megpróbál hozzám kedves, őszinte, barátságos módon közelíteni, értelemszerű hogy én is így fogok cselekedni. Nekem csak az a nagy hibám, hogy mások felé nagyon nehezen nyílok meg ill. hajlamos vagyok stresszelni magamat. De azt gondolom, hogy minél jobb környezetben tudok lenni, annál könnyebben tudnék megnyílni és feloldódni.
válasza:Szerintem az első válaszoló erre a filmre utalhatott: https://www.youtube.com/watch?v=4RiQx4Qzrvs (Illetve, ennek a mondanivalójára.)
Egyébként, lehet hülyeség amit mondok, de van egy ismerősöm, aki hasonló cipőben jár, elég nehezen nyílik meg, és szörnyen depressziós is volt, és egyik nap elhívtam a menhelyre, hogy segítsen kutyákat sétáltatni meg ilyenek, és elmondása szerint nagy részben ennek köszönhető a javulása. Általában az ilyen állatmenhelyeken azok akik önkéntes munkát végeznek, nagyon kedvesek, türelmesek, jószívűek, önzetlenek. Remek kapcsolatokat lehet velük kialakítani, és egy idő után tök jó közösség épül ki. Nem mellesleg, a kutyusok is ott vannak, akik mindig hálával, és szeretettel fordulnak hozzád:) Szóval lehet egy próbát megér:) Utána mindenképp jobban érzi magát az ember, ha valami jót tett, egy sanyarú sorsú állattal:) Bár ez csak az én tapasztalatom, de én szentül hiszek a kutyák, meg úgy általában véve az állatok emberekre gyakorolt jó hatásaikban. Rengeteget lehet tőlük tanulni, és annyi jó élménnyel gazdagodunk mellettük. Nem hiába vannak terápiás kutyák.
Meg esetleg valami sport, pl tájfutás? Nem kell sokat lenned az edzőtársaiddal, az erdőben futsz, elképesztő érzés olyan közel lenni a természethez, megnyugtat, és mégis egy közösségben vagy, és új emberekkel ismerkedsz.
(Ne haragudj, ha túlságosan is természetpárti és állatbarát voltam, de én ilyen vagyok, és szerintem igenis gyógyító hatással vannak ezek az ember lelkére:D)
válasza:Én bpd-s vagyok de tán soha ilyen negatívan nem nyilvánultam meg mint te most.Biztos bántottam meg másokat sajnos annyira,hogy még a bocsánatkérésem sem akarják fogadni úgy néz ki.
De eszembe sem jut mindenért másokat hibáztatni,nekem is sok hibám van és ezekkel nagyon nehezen tudok mit kezdeni.
Apád mivel keseríti meg az életedet?Felnőtt ember vagy,nem kötelező vele beszélőviszonyban lenned!Amúgy a megbocsájtás szép és jó dolog.Próbáld ki.
# 4
Nagyon utálom a családomat de magamat mégjobban. Előbb halnék meg mint hogy képes legyek magamat megszeretni. De kérdésedre válaszolva, apámat azért utálom annyira, mert nagyon erősen része volt abban, hogy erre a szintre süllyedtem. Ráadásul mind a mai napig ezen munkálkodik, én pedig sajnos nem tudok megszabadulni tőle. Ennek több oka is van, de ebbe inkább most nem mennék bele.
válasza:Jogod van azt érezni amit érzel és azt gondolni amit gondolsz.Én a legkevésbé sem ítéllek meg ezek alapján.
Olyan bátor kijelentést,hogy szeretem magam én se tennék de legalábbis próbálok erre az útra lépni.Önmagam elfogadása és a megbocsájtás magamnak az első lépés.
Érzelmi biztonság terén nagyon rossz családban nőttem fel.Mind apám mind anyám betegek,ebből egyenesen következett,hogy defektes leszek.
Viszont épp mostanában jöttem rá teljesen hiábavaló hibáztatni őket,vagy normális jelzővel illethető viselkedésminta jegyeit elvárni tőlük.Képtelenek rá mert betegek!Nincs betegség tudatuk,inkább hazudnak maguknak.
Régebben próbáltam leválni a családról,sajnos pár év után teljesen szétcsúsztam és most az életem romjain ücsörgök,álmok,illúziók és az élethez szükséges önbecsapási képesség teljes hiányában.
Tanácsot én ebből kifolyólag nem is tudok neked adni,csak kitartást kívánni a továbblépéshez,önmegvalósításhoz.
# 7
Köszönöm a jóleső szavakat!
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!