Ha valaki már nagyon sok mindent megpróbált tenni, de mégsincsenek barátai, nincs barátnője, kb. senki nem törődik vele, nem talál olyan embereket, akikkel kölcsönösen jól érezné magát, annak van értelme tovább élnie?

Hát nem tudom, én egy olyan ember vagyok aki nagyon nincs meg egyedül. Pedig sorozatot nézek, filmet nézek, zenét hallgatok, olvasok, rendszeresen sportolok, boksz, futás stb. még is kínszenvedések a mindennapjaim... Más meg g&ci jól elvan így magába, hát én nem, és nekem írhatják ezeekt a dolgokat, olyan mintha égne a lelkem a testembe az egyedülléttől, és férgek zabálnának folyamatosan...

Már 3-4 éve gonodoltam rá, hogy minek élnem, de nem tudtam megtenni, meg még a vakremény is élt bennem, hogy bármikor bármi lehetséges, összejöhet stb. ami be is bizonyosodott, hogy nagyon lehetetlen helyzetek jöttek be, kár hogy mindegyiket úgy besz*ptam, hogy bár meg se történtek volna...

Azóta 3-4 év után csak még ezerszer rosszabb dolgokat éltem meg, mint amikor nem akartam tovább élni, rengeteg ember átb&szott stb.

Azóta a sulinak is vége, dolgozok, és a kilátástalanság is megtízszereződött...

És azóta is folyamatosan lefoglalom magam, sportolok, próbálok programokat szervezni meg minden szar, de hát eddig nagyon sok értelme volt élnek...

Persze ez meg csak én vagyok... mással nyilván más dolgok történnek és történtek, szóval soha nem lehet megtudni, mikor érdemes tovább élni vagy sem, csak ha lépsz valamelyik irányba...

Szerintem erre nincs jó válasz, ismerek olyat akinek egyszercsak összejöttek a dolgok egy kis szar után... nekem milliónyi szar után is csak egyre rosszabb dolgok történnek...

Én mondjuk szimplán csak egyfolytába reménykedtem, nálam sokkal rosszabb külsővel rendelkező egyéneknek sikerült jó és tartós kapcsolatot kialakítani szép lányokkal, barátokat szerezniük, miközbe szánalmasan egyszerű és humortalan emberek, akik kb. a fingós poénok szintjén állnak és kávzi minden poénomat meg rételems gondolataimat lopták stb stb...

Aztán nem, 4 év alatt csak lejjebb, ők barátok meg barátnővel az odlalukon mennek egyetemre/fősulira, én meg egy lepra helyre mehetek dolgozni, miközbe mindenki eltűnt mellőlem, és itt aztán soha az életbe nem csajozok be, de még barátokat sem szerzek pláne hogy a legtöbbüknek a gyerekei majdnem olyan idősek mint én, és úgy néz ki sokáig itt fogok maradni...

Szóval a remény már rég elveszett...

Csak a kib&szott család ami miatt nem teszem meg, jó nvelést kaptam meg sok szeretetet, csak hát minden másodpercem kínszenvedés... Mintha a pokol hamvaiból születtem volna és súlyos átkokat hordoznék...

Szomorú, hogy a legnagyobb kincsem (a jó, szép rendes szerető család) vált a legnagyobb átkommá...

Mintha örök magány és szenvedésre ítéltettek volna, pedig ezalatt a 4 év alatt rohadt pozitív attitűdöm volt... Idén döbbentem rá ezekre a dolgokra úgy igazán velősen...

Az a baj, hogy sokan nem értik, hogy sajnos létezik olyan, hogy iszonyú mennyiségű próbálkozás után sem jön össze semmi, és egyszerűen nem a te hibádból... mert sajnos ritkán, de van ilyen is. És elgondolkodtató, hogy mondjuk 20 éves fejjel, ennyi év pokol után meddig bírja még az ember, és meddig van ereje, mert nem örökké... Azt meg b#szhatom, ha majd csak még 5 év szopóágután jönne el végre a csoda... Mindenkinél van egy határ, és bizony előfordul, hogy a szerencse nem jön el a határig, bárhogy is gondolják sokan, hogy márpedig úgy is benned a hiba, meg nincs oylan akinek nem jön össze semmi...

Én akárkinek meséltem el a dolgaimat mind alig akarta elhinni és felfogni ép ésszel, hogy hogy lehetséges ez... És nem 15 éveseknek meséltem... Volt aki csak az idei év termését látta, hogy hogy nem jön össze semmi, és egyszerűen nem fogta fel, hogy lehet valaki ennyire peches, és akkor hol van még a többi év...

13 as voltam :)

Ki tudja, lehet... talán :)

Bár én már a neten való beszélgetésben is hasonlóan szerencsés vagyok, amikor valaki arról panaszkodik, hogy mindenki lelép meg stb. aztán ő is b&szik válaszolni max. 1-2 óránként, meg csak úgy lelép aludni nem is szól, aztán másnap 5 kor ír... meg ilyenek...

Valahogy a hátam közepére sem kívánok néha már senkit, mert aki úgy néz ki teljesen normális és ugyanígy látja a dolgokat, tök logikátlan módon, úgy is eltűnik, vagy ugyanazt csinálja, mint mások.

Semmi értelme már semminek néha komolyan...

És elgondolkdotató, hogy aki normális, és arról panaszkodik, hogy alig van ember akivel beszél és mindenki lelép, aztán ő az aki b&szik írni meg válaszolni... Hitemből kitérek b&sszameg :D

#13-mas

Szerintem van értelme hogy élj.

Nem vagyok az a tipus aki szeret olvasni, sőt ha meglátok egy hosszab szöveget tovább is görgetem az oldalt. De amit irtál és ahogy írtad... :)

Gondolkoztál már azon hogy könyvet ìrj?