Más is utálja a születésnapját?

Nekem ma van (márc. 14.), és utálom. Az életemben 25 év alatt egyszer voltam kb. boldog, akkor is távol a családtól, egy olyan baráttal, akiről azt hittem, hogy barát-kiderült, hogy mégse (1 hét nyaralás). Amióta az eszemet tudom, vagy álságos képmutatás: "boldog szülinapot! az év ezen ez egy napján nem ordítunk és nem verünk meg!:):):):)" Vagy utóbbi időben (amióta felnőtt lettem) ez már nem olyan intenzív, halleluja. Ugyanis a családdal-anyám- közöltem, hogy utálom ezt a napot, szomorú és dühös vagyok ilyenkor, inkább hagyjuk, átalszom a fenébe. Egyszer sem kérdezte meg, hogy miért, mivel dobhatna fel, semmi. Persze mindenki előtt eljátssza, hogy milyen qrva jó a kapcsolatunk, naponta felhív-tök feleslegesen- és kiakad, ha közlöm, hogy hagyjon végre nyugtot.

Látom, olvasom a sok sztorit, hogy akármilyen szegények, akárhogy csak ketten vannak (szülő+gyerek) milyen aprósággal teszik széppé ezt a napot. Legelemibb dolgokkal, ami soha senkinek nem jutott eszébe. Imént döbbentem rá, hogy a "boldog szülinapot" sem énekelték el nekem soha. Még zsúrom sem volt-"barátok"nak eszébe se jutott meglepibulit szervezni nekem, stb.

Tudom, hogy ez így picsogásnak hangzik, de én mindenkinek igyekeztem (mára már nem, teljesen hidegen hagy) valami különleges dolgot csinálni a szülinapján, viszont fordítva nem igaz-sőt.

Drágalátos barátaimról akkor derült ki, milyenek is, amikor hosszú évek után először beszéltem a problémáimról>az ő nyaggatásukra. Azóta se hírük, se hamvuk.

Párom nincs, még nem is volt, félek nem is lesz. Minden egyes emberben csalódtam eddig, bántottak-fizikai és lelki terror-utóbbit anyám ma napig napi szinten gyakorolja. Emiatt a szociális készségeim nem a legjobbak, és félek, ha valaha elmondom, milyen életem is van, az is magamra hagy, akibe nagy nehezen belezúgtam. Az eddig átélt rengeteg stressz fizikailag is tönkretett, bár a külsőm szép, de kb olyan vagyok, mint egy öregasszony-fáj mindenem (izmok, ízületek), az idegeim is kikészültek. 20-21 éves koromig el tudtam játszani, hogy vidám, mindig nevetőm csajszi vagyok, nincs 1 szál gondom se, mindent megoldok én, egyedül. Mára már nem is tudok és nem is akarok színlelni. Nincs olyan hülye, aki stabil párkapcsolatot akarna egy ilyennel.

Anyám....na őt hagyjuk. 25 évvel ezelőtt kitalálta, hogy gyereket akar - az apa majdnem mindegy, mert ő magának szüli a gyereket, apa nem kell egy gyereknek......szépen be is választott egy pedofilt... Amióta megszülettem, az élet csak szopás. Ezek után egyesek még meg vannak lepődve, hogy utálom ezt a napot.

Tényleg én lennék az egyetlen? Nem logikus, hogy miért érzek így? Nem értem őket.

Van más is hasonlóképpen, mint én?