Hogyan változzak meg, hogy társaságilag ne legyek ekkora csőd?

Gyerekkorom óta elsősorban a műszaki cuccok meg a kütyük érdekeltek. Emellett rendkívül magamnak való voltam. Minden olyan dolog, amely társas, azt szinte hanyagoltam. Továbbá szörnyen frusztrált voltam és szorongó. Ez a szorongás a mai napig megvan. Ha mondjuk egy hivatalban kell megszólalni vagy spontán az utcán kérdeznek valamit, egyszerűen nem jutnak eszembe a szavak. Ez a dolog az elvakult műszaki fanatizmussal, a magamnakvalósággal oda vezetett, hogy egyszerűen képtelen vagyok higgadtan spontán lenni. Ha meg társaságban kérdeznek valamiről, még ha viccnek is szánják a kérdést, egyszerűen csak logikusan és reálisan (vagy inkább reálosan), intellektuálisan tudok válaszolni és még a legfelhőtlenebb, legkötetlenebb, legspontánabb társalgást is ellaposítom a hozzászólásommal. Egyszerűen nálam a realitás, a racionalitáls, a logikus gondolkodás dominál. Természetesen vannak érzelmeim, viszont ezt rettenetesen gátlások alá helyeztem. Már felismertem, hogy ez így nem folytatható, mert vannak olyan munkahelyek és munkakörök, ahol a szaktudás és fejlődőképesség mellett nagy hangsúlyt fektetnek a szociális kompetenciára meg a jó kommunikációs készségre. Na nekem az utóbbi kettőből nincs (vagy már nem maradt) semmi. Sőt, volt már olyan munkahely, ahol azért mondtak fel a próbaidő alatt, mert "túlfanatizált szakbarbár" nem való egy dinamikus, lendületes, ügyfélközpontú, emberközpontú csapatba. Meg én is érzem magamban, hogy egyszerűen el fog jönni egy olyan pont, amikor el fog laposodni az életem, a mindennapi rutinom. Hogyan változhatnék meg? Milyen témákban olvassak (akár könyveket is), hogy a humánosabb részem is szalonképes legyen hosszútávon?