Szoktátok úgy érezni hogy mindenki által le vagytok ejtve?

Nem, nem zagyvaság, érthető. Mondom úgy, hogy én is szinte örökké egyedül vagyok, csakhogy én imádom ezt a létállapotot, a befelé figyelést, a csendet, a szemlélődést, és aztán valamilyen tevékenységet, ahová elültethetem ezt a szavakkal el nem mondható (illetve elmondható, azt hívják költészetnek) esszenciát.

"Szoktátok úgy érezni hogy mindenki által le vagytok ejtve?"

Nem, mert senkinek nem engedtem meg, hogy felvegyen. Ha senki nem törődik velem, akkor is ott van az a belső béke, az a szabadság-érzés, hogy nem vagyok érzelmileg ráutalva másokra.

"Igen volt egy ilyen magányos korszakom és azóta is rettegek ettől! Ugye alaptalan? Annyira elcseszettnek érzem magam mint még soha."

Nem alaptalan, mert végül is van alapja, a kérdés, hogy tudsz-e, szeretnél-e, érzed-e a lehetőségét, hogy szembenézz a rémálommal? Én nem tudom, hogy aki extrovertált természetű, egyáltalán képes-e megbékélni a magányosság érzésével. Nem azt mondom, hogy magányosnak lenni, hanem hogy ilyen helyzetben nem érzed magad elcseszettnek, hiszen miért lennél az? Csak a barátok tesznek valakivé? Nem, valaki nélkülük is vagy, ők segítenek ezt a valakit megnyilvánulni. Én meg barátok nélkül megnyilvánulok az alkotótevékenységben, nekem ez megadatott, és szívből remélem, hogy másnak is, csak észre kell vennie. De ez csak remény, erre nem tudom a választ.

"Az a baj hosszú ideje el voltak folytva az érzéseim."

Ez mondjuk tényleg baj. Emiatt szerintem még jó is, hogy most kitörtél.

"volt valami alakuló kapcsolatom is, azt hiszem miatta nyitottam ki a szívem de attól tartok abból se lesz semmi."

Hát, hát... ugye az elvárások. Kapcsolatot vártál, és semminek látod, amit kaptál: hogy kinyitottad a szíved. Már az is valami, sőt! A te helyzetedben nagyon is jó dolog.

Ha egyedül vagy, egyvalaki van jelen, akitől retteghetsz: te. Ne rettegj magadtól. :)

"Beborított a jégvilág

Megfagyott a külvilág.

Kezdetben csak reszketett

Mostanra megfagyasztotta a teret.

Csontig hatoló hideg

Megdermeszt minden szivet.

S korai bús alkonyon

A jég lassan mindent bevon.

Meg se rezzen a világ,

Letakar mindent a jégvirág.

De mi csillan meg az ablakon?

Egy halvány napsugár,

Ki a sűrű fekete felhőkön át,

Összehívja ereje minden hajlatát,

Fénylik a jeges ablakon át.

Bentebb kúszik, s csak most látom,

Hogy ez bizony nem álom.

Teli találja testemet,

S megolvasztja a szívemet.

Ereje óriási fergeteg,

Felmelegíti a szellemem.

Hatalmas nagyságú szeretet

Telitalálja a lelkemet.

Nagyon jó érzés mi körbevesz,

Tovább adom hát mindenkinek.

S minél többet átadok,

Annál többet kapok.

Boldogság borítja életem,

Felcsillan az értelem.

Így működik a világ?

Éljük át, s adjuk tovább.

Imádjuk hát az életet,

Becsüljük meg amit csak lehet,

Vegyük észre a fényeket,

S adjunk rengeteg szeretetet.

Jutalmunk azonnal megjelent,

Hisz bármi amire szükségünk lehet,

Család, barátok, pénz, szeretet,

Minden vágyad máris a tied.

Kinyílt hát a jégvirág,

S tiéd lett az egész világ."

A masodik valaszt körülbelül 3szor kellett elolvasnom amire megertettem. Az egesz értelmezés csakis attol fugg, hogy eppen milyen lelkiállapotban vagy. Félreértés elkerülése miatt: Nem ártó szándékkal írta amit irt, de szerintem veszélyes.

Mivel ennek az oldalnak nem a tobbi válaszoló kritizalasa a celja ezert megpróbálok neked is irni valamit kedves kerdezo: Lehet, hogy ez csak belemeseles, de az, hogy most nincs senki akit eleg kozel engednel magadhoz a szived kitarasahoz az nem a magányos korszakod miatt van? (a fogalmazás eleg brutális lett, bocsánat). Soha nem fogsz egyedul maradni ettol nem kell félned, mindig lesz valaki aki gondol rad megha ezt nem is tudod. Az érzéseidet nem szabad elfolytani. Egyszeruen fogadd el mindet. Ha kell akkor sird ki magad, ha neked az segit akkor sírj minden nap, de add meg az esélyt a többieknek: Ha veluk vagy mosolyogj es nevess. Mindenkinek szüksége van barátokra, kapcsolatokra.

"Nem ártó szándékkal írta amit irt, de szerintem veszélyes."

Kérlek, ezt fejtsd ki, miért gondolod veszélyesnek? Vevő vagyok a ellenvéleményre, habár amit írtál nem mond ellent annak, amit én írtam (legalábbis az én meglátásomban). Persze, hogy nem ártó szándékkal írtam; rossz érzés tapasztalni valakinek a szenvedését, még olvasott formában is. Főleg ha olyan dologtól szenved, ami rám ellenkező hatást vált ki. Miközben tudom, hogy én vagyok a ritkábbik eset, és él bennem a remény, hogy aki szenvedésnek éli meg is meg tud szabadulni ettől a rossz érzéstől. Ugyanakkor mivel nem érzek mások érzékszerveivel, erre nem tudom a választ - le is írtam. Természetesen a tévedés lehetőségével válaszoltam, nem vagyok szakember; és fontosnak is tartom, hogy az ilyen személyes kérdésekre kapott válaszokat fenntartással kezeljük.

Nagyon szivesen válaszolok.

Mivel te annyira szereted az egyedüllétet, hogy az egesz válaszod ugy hat mintha erre buzdutanad, akar akaratlanul is. En megtapasztaltam anno mind a kettot es rajottem egyedul gyenge vagyok es nem tudok boldogulni. Nem mindenki képes hozzad hasonlóan elore haladni.

Értem, és köszönöm az észrevételt. Nem, erről szó nincs, hogy egyedüllétre buzdítanám (vagy bármi másra). Gonosz leszek, de a helyzet az, hogy az egyedüllét (a kérdés kiírásának pillanatában) magától is megvan. Hanem arra teszem fel a kérdést, hogy ilyen magányos pillanatokban meg lehet-e tanulni elviselni ezt az állapotot? Te írtad, hogy "mindig lesz valaki aki gondol rad megha ezt nem is tudod". Például lehet, hogy ennek tudatosítása egy lehetséges módszer. Hogy a magány többé ne a legnagyobb rémálom legyen, hanem amikor minden úgy alakul, akkor legalább ott legyen egy belső támasz, ami megmondja: hogy most ez van, és el fog múlni. Nekem például szokott lenni alvásparalízisem (amikor arra ébredsz, hogy semmidet sem tudod mozdítani), egy tömény borzalom, páni félelem, hogy most mi van, még segítségért sem tudok kiáltani. Aztán a tudatosítás segített, hogy át tudjam vészelni különösebb félelem nélkül (most paralízisem van, rossz nekem, de mindjárt vége) - persze ettől még nem lett jó, de mégsem egy pánikroham, aminek folytán hosszútávon talán már elaludni sem mertem volna.

Tulajdonképpen most is írásban gondolkodom, hogy miért ne segíthetne a magányosság elűzésében a pillanat kimondása, tudatosítása: Most egyedül vagyok; de ez nem lesz így örökké. Különben is mindig van, aki gondol rám: vajon mi jót csinálhat. Nosza rajta, akkor már csináljunk valami jót.

Lehet, hogy ez így nagyon egyszerű, talán együgyűen is hangzik, és finomításra szorul. Lényegében ezen töröm a fejem, hogy miképpen lehetne segíteni ezen a problémán. Még eszembe jutott Illyés Gyula Bartókjából a kedvenc részem, ez most kapcsolódik:

"Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja

a rettenetet, azzal föl is oldja."

Ez igy jo es dicseretes. De szerintem nem eleg elhinni, hogy valaki gondol rad, azt az embert keresni is kell. Az ember bárhogyan vesszük társas lény, a mindennapi élethez is szüksége van kontaktusokra ha akarja, ha nem. Akkor miert nem keresi az olyan emberek társaságát akikkel kijön.

Tovabb lepek egy szinttel: Ha írásban gondolkodsz azt kivel osztod meg? Ha az ember csak magának csinal valamit az nem teszi olyan boldoggá mintha masokkal tenne.

Tudom, semmi jogom kritizálni a másikat az életvitele miatt es lényegében te is megtaláltad a boldogságot. Amig jol érzed magad a borodben addig ne valtoztass. Az ervelesem is azert ilyen gyenge, mert nem tudok azonosulni veled. Egyszeruen nem ertem, de nem is fogom.

"De szerintem nem eleg elhinni, hogy valaki gondol rad, azt az embert keresni is kell."

Persze, én csak a magányos pillanatokra gondoltam, mondjuk így hajnal tájékában.

No, igen a társas lény szindróma; hallottam már párszor, és amikor kegyetlen vagyok, azt felelem: az ember nem társas lény, hanem társfüggő. Ez persze így általánosítás, de úgy gondolom, nem mindegy, hogy azt érezzük, mindenáron, minden pillanatban kell legyen valaki körülöttünk (máskülönben jön a gyötrelmes magány-démon); vagy pediglen képesek vagyunk legalább tudatosítani a magányos pillanatot, például ahogyan korábban írtam róla. Mert akkor a barátunk / parterünk sem azt érzi, hogy görcsösen kapaszkodunk belé – arról nem beszélve, hogy sokan ezért nem mernek kilépni egy rossz párkapcsolatból – ezt már szakemberektől hallottam.

Szerintem a társas lény itt haladja meg a társfüggőt: "egyedül jó (de legalább elmegy), együtt még jobb". Nemkülönben nekem is vannak barátaim, felszínesebb és mélyebb kapcsolatok, igaz én az a fajta vagyok, akinek mindig van egy bezárt hetedik ajtaja, aki közelről ismer és tudja, az elfogadja.

"Ha írásban gondolkodsz azt kivel osztod meg?"

Hát... most épp veletek. :) Vagy ismerősökkel, akikkel levelezek. De van olyan is, amit nem osztok meg, hacsak nem magammal, megesik, hogy régebbi gondolataimat visszaolvasva új felismerésekre teszek szert – abban is van Flow-élmény. Szeretnék behatóbban foglalkozni a szépírással, ezért is járok ide válaszolgatni, próbálom fejleszteni magam.

Nem érzem, hogy kritizálnál, a kérdező problémájáról folytatunk egészséges vitát; Kedves Kérdező, remélem hasznosnak találod, és nem azt érzed, hogy kisajátítjuk a terepet. Ha igen, én abbahagyom. :)