Belső üresség, reménytelenség és kilátástalanság-érzés ellen mit lehet tenni?

Minden olyan monoton, üres és sivár, nem tudom mit szeretnék az élettől és hogy az élet mit szeretne tőlem. A jelen reménytelen, a jövő is, néha olyan fojtogató ez az üresség... Örömöt semmiben nem lelek, se munkában (valaki úgyis beleköt valamibe, bármilyen precízen is próbálok csinálni valamit), nincs életem, nem tudom mit kezdjek magammal... Harmincon túl vagyok már... Tiniként is magányos voltam és a könyvekbe menekültem, hogy ne érezzem a kínzó magányt, de úgy érzem, ha most is hasonlókkal kötném le a figyelmemet akkor elmenekülnék valami elől... Nincs erőm, nincs erőm semmihez... Sosem tudom magam rendesen kialudni mostanában, jó, ha éjszakánként 2-3 órát tudok aludni, de ha véletlenül többet sikerül, ugyanúgy fáradtnak érzem magam. Reménytelennek tűnik minden... Fáj, hogy nem keresnek és régen sem kerestek soha, csak ha "kellett sürgősen a segítségem" akkor nagyon könnyen és gyorsan megtalálható voltam. Ilyen hangulatban felerősödnek bennem olyan érzések is, hogy pl. nagyon régen valakit megbántottam, hogy tehettem ilyet, kár hogy csak ritkán találkozom az adott illetővel és akkor sem alkalmas a hely/alkalom bocsánatkérésre. Vágyom rá, hogy szeressenek, ugyanakkor néha úgy érzem, hogy csak magam miatt nem szerethetnek, ez biztos a negatív énkép miatt van... Sok évig megbíztam valakiben és vele beszéltem meg a problémáimat, tőle kértem tanácsot... Az illető visszaélt a bizalmammal, persze ez nem az első eset, átvertek már párszor életem során... Minden összejött, úgy érzem. Igazából a sok probléma közül meg sem tudom fogalmazni hogy mi a legnagyobb, talán az állandó, örökös fáradtság, hogy nem tudom kialudni magam soha és szakember se tudott ezügyben segíteni. Társaságban nem tudom követni a beszélgetést, mert súlyos hallássérült vagyok, ezért aztán nem is csodálkozom rajta, hogy nem tartanak érdekesnek az emberek, nem barátkoznak velem... Nem szeretek ebbe mélyen belegondolni, mert nagyon fáj.

Olvastam bizonyos könyvekben hogy aki "nem tud egyedül lenni" az önmagával nincs jóban, nem bírja elviselni, hogy sajátmagával kell lenni... Én nem ezt nem tudom elviselni, hanem azt, hogy mindig és örökösen egedül és egyetlen barátom sincs... Tehát nem arról van szó hogy x napig ne bírnám ki egyedül, hanem hogy csak ez van.