Miért kell mindig könyörögnöm, hogy az emberek szeressenek?

Jó embernek tartom magam. Ettől függetlenül az emberek hajlamosak mindig megfeledkezni rólam.

Egyetlen ember van, akire igaz barátként tekinthetek, őt még általánosban ismertem meg, az első iskolanapon is egy padban ültünk. Azóta viszont csak jönnek-mennek az emberek az életemben. A gimiben igencsak szégyenlős, visszahúzódó fiú voltam, akin általában keresztülnéztek a többiek. Persze azért sikerült barátságra szert tennem, de mint később kiderült, mégsem volt az. Pedig nagyon jól elvoltunk. 11-ben kezdtünk el összerázódni, ő volt az egyetlen, akivel igazán jókat tudtam beszélni. Az érettségi után is megmaradt ez a barátság, a nyáron sokat jártunk együtt bulizni, vagy csak beülni valahová és iszogatni. Aztán épp az ő lakhelyéhez közel vettem ki albérletet az egyetem miatt, és ezután is összejártunk. Ő mindig azt mondta, hogy bármikor hívjam, meg olyat is, hogy én vagyok neki a legjobb barátja, mert ő is csak velem tud igazán megbeszélni a különböző dolgait. Viszont egy idő után azt vettem észre, hogy csak én hívom, és általában már akkor sem ér rá. (ő egy évet kihagyott, nem ment el egyetemre.) Utoljára pedig egy szilveszteri bulin voltunk együtt, de azóta semmi. Mondjuk nem csak velem szakította meg a kapcsolatot, de ez most nem sokat változtat a dolgon. A végén már úgy vettem észre, hogy terhes vagyok a számára, ezért aztán már nem hívtam, és után ő sem hívott.

Utána egy albérletbe költöztem két volt osztálytársamhoz, az egyikbe szerelmes voltam, már 12.-ben is kezdeményeztem nála, de visszautasított, ekkor viszont már pasija volt. Ez is rosszul végződött, pedig én, megértve, hogy nincs nála esélyem, baráti viszont kezdeményeztem. Minden szívességet teljesítettem neki, igyekeztem a kedvében járni. Művészlélekként mondhatom, hogy nagyon inspiráló volt a számomra csupán a lénye is. Az volt a legnagyobb vágyam, hogy valamiféleképpen elismerjen, megértsen engem, és szeressen is, ha nem is szerelemből, de barátként. Ehelyett volt, amikor teljesen hülyének nézett és hazudott is nekem. Volt vita is közöttünk, de én hülye engedtem neki, és kibékültünk, mert abban a reményben ringattam magam, hogy megmarad a sosemvolt baráti viszonyunk, de mióta mindenki kiköltözött az albérletből, még csak nem is írt. Teljesen elfelejtett, holott én minden nap gondolok rá. De a sebek nem hegedtek be...

Most az egyetemen kevés a fiú, velük meg nem igen vagyok egy hullámhosszon, így inkább a lányokkal próbálok jobban kijönni. Van két lány, akivel tényleg jobban is kijövök, de az egyikük úgy néz ki, hogy megérezte, hogy én akár többet is érzek iránta, mint barát, ezért elkezdett ignorálni engem (barátja van), a másikuk meg inkább csak érdekből van velem, egy csomószor segítettem már neki, és úgy néz ki, hogy ez sokszor jól jött neki, de nem igazán érzem, hogy barátként tekintene rám.

Szó, mi szó, engem sohasem hívnak el sehova, beszélgetést is csak nagy ritkán kezdeményeznek velem. De amúgy, ha még én is kezdek el barátkozni, akkor is rossz vége lesz az egésznek.

Mit kéne mégis tennem? Valamit biztosan nagyon rosszul csinálok.