Vannak itt igazi "loner-ek"? Milyen az életetek, milyenek a mindennapjaitok? Boldogok vagytok?

Attól függ. Vannak benne nagy hullámok, olyankor csak úgy bármiféle ok nélkül olyan örömérzetem van, hogy kicsordulnak a könnyeim tőle. Sétálok valami eldugott helyen, nézem a fákat; susog a szél, és csak úgy feszít belül ez a boldogság. Aztán másnapra elmúlik, és jön az egyhangúság. A legtöbb nap egyhangú. Egyhangú napok egyhangú sorozata. Itt-ott megszakítja egy hullám, hullámvölgy, de ennyi.

Próbáltam előle Londonba menekülni, de oda is követett. Aztán vissza. Közben autodidaktán tanulgatok japánul, basszusgitározom, Shakespeare darabjaiból tanulok meg részeket, meg egy blogot is írok, hogy lekösse, rendezze a gondolataimat, de nem vagyok boldog. Nagyon hiányzik az érintés; egy csinos, klassz lány társasága, akivel lehet beszélgetni az élet dolgairól is, elfogad, megért, és egyszerűen csak úgy lehetünk egymásnak.

Nekem egyetlen egy személy van most az életemben, ő a párom és egyben a legjobb barátom, viszont nem élünk együtt, hetente vagy két hetente találkozunk csak. A családommal jó a viszonyom, de őket is ritkán látom mióta nem lakok otthon. Rajtuk kívül mindenkit sikerült kizárnom. Az a fajta vagyok, aki az egyetemen is alig-alig beszélget, legtöbbször csendben, egyedül ülök. Ha elmegyek valahova, akkor is mindig egyedül. Nincsenek barátaim, nincs társaságom, nincsenek kedves ismerősök. A lakótársammal sem beszélgetek, mert nem tudom miről kéne.

Nem érzem nagyon rosszul magam, sokszor jól esik a csend és az, hogy a magam ura vagyok. Néha elszomorít a helyzet egy kicsit, főleg ha arra gondolok, hogy van pár ember akivel szívesen barátkoznék, de nem merem leszólítani őket, mert attól tartok, hogy ők nem szívesen ismernének meg. De összességében mégsem olyan rossz.