Akik tizen-, huszonéves korukban teljesen magányosak, azoknál miért alakult ez így?

Én ebben a helyzetben vagyok és úgy érzem már senki nem tud segíteni rajtam, én magam sem. Hogy mitől kerülhet valaki ilyen helyzetbe azt nem tudom biztosan, de úgy gondolom nagy szerepe lehet a dologban ha az illető nem kap(ott) elég figyelmet gyerekkorában.

25/F

Nem jártam bulizni, nem a piálás volt az eső az életemben. Az osztályom tagjainak meg az első kettő körül forgott az élete.

Ezért!

25F

már egészen kicsi gyerekként is szörnyen gátlásos voltam (pedig nem voltak otthon gondok, bár az valószínűleg közrejátszott, hogy anyukám féltett mindentől), óvodában is rettegtem mindenkitől, bár azért volt egy-két barátom. általánosban is kb ez volt, gimisként nem álltam szinte senkivel szóba, de valahogy lett egy jó barátnőm, akivel azóta eléggé felszínessé vált a kapcsolatunk. most egyetemistaként is kb így vagyok. az emberek megérzik, hogy valami gond van velem, fura vagyok, ezért ha egy darabig nyitnak is felém, egy idő után elmenekülnek előlem.

gyökeres változást én már nem igazán remélek.

röviden ennyi, de ha nagyon kíváncsi vagy, tudok egy egész regényt írni erről :D

19/L

Ez érdekes kérdés, pont a napokban gondolkodtam el azon, hogy hogyan jutottam idáig. Sorra vettem életem fontosabb mozzanatait mélyebb emlékeimet...és rájöttem, hogy a szüleim hiába akartak nekem mindent megadni, hiába szerettek mindennél jobban, tulajdonképpen bezártak. Rettenetesen vallás fanatikusak, rengeteg mindent nem engedtek meg, nagyon sok mesét nem nézhettem, nagyon sok könyvet nem olvashattam, nem gondolkodhattam úgy ahogy akartam, nem lehetett külön véleményem még idősebb koromban sem.

Egyszerűen túlféltettek, folyton otthon kellett ülnöm. A barátaim pedig nyilván nem voltak ilyenek, szabadabban voltak nevelve mint én, szociálisabban is kezdtek el viselkedni, míg én fokozatosan félénkké váltam és visszahúzódóvá. Plussz nekem még a külsőm is rásegített arra, mert hát nem vagyok mégcsak átlagosnak sem mondható, egyesek számára kifejezetten csúnya lehettem. Emiatt sokat csúfoltak, bántottak, ami miatt tulajdonképpen elkezdtem félni az emberektől és nem alakítottam ki kapcsolatokat.

Persze ez nyilván 50%-ban az én hibám is ha nem többen, hiszen kiállhattam volna magamért, de sosem voltam az az erős jellemű ember aki bárkivel szembe mer fordulni. Kicsi koromtól kezdve arra lettem nevelve, hogy legyek jó, szerény, visszafogott, csendes, nem kiabálhatok senkivel, nem emelhetem fel a hangom, inkább maradjak csendben, ha valami nem tetszik, ne lábatlankodjak, egyszerűen legyek láthatatlan. És nyilván sikerült folyton olyan iskolákba kerülnöm, ahol a szöges ellentéteimmel kellett nap mint nap hogy együtt üljek.

Nagyon régóta vagyok emiatt depressziós, de igyekszem nem feladni a reményt...hogy talán egy nap majd jobbra fordul minden. Hiszen mindezek ellenére voltak évek, mikor lettek nagyon jó barátaim, igaz a nagy részük már lemorzsolódott, éli mindenki a maga kis életét. Most megint magányos korszakomat élem, de remélem megtalálom a kiutat a magányból.

Párkapcsolatom még sosem volt, egyszerűen nem vagyok képes a szerelemre, anélkül meg nekem nem megy a dolog (próbáltam már és nem ment), így jelenleg is azon dilemmázok, hogy fogadjam el vagy próbálkozzak még...

Mindenesetre azt tudom, hogy baráti társaság nélkül rettenetesen rosszul vagyok, úgyhogy minimum erre mindenképp törekednem kell, ha párkapcsolatra már nem is.

Én pl. nem jártam el bulizni se és nem is hiányzott.

Baráti kapcsolataim sem alakultak ki és nem is vágytam rá anno. Szüleim mindig mondogatták hogy menjek bulizni barátkozni...de nem értették meg hogy nem érdekel.(mondjuk én le is voltam nagy ívről sz..va gyerek koromba mivel a testvérem volt a szüleim számára a minden)Ami most is így van.Nálam valamennyire fontos volt a suli és a tanulás szóval abból álltak az éveim hogy suli-haza. Szüleimmel mentem el nyaralni...stb.

Volt egy hosszú kapcsolatom ami évekig tartott akkor volt egy kis kimozdulás bandázás...stb. de még akkor sem érdekeltek a haverjai,persze jó fejek voltak de miután szakítottunk eggyel se tartottam a kapcsolatot!

De viszont a szakítás után elég gyorsan sikerült talpra állnom és megtaláltam azt a hobbit amit IMÁDOK!!!

Az autók!!! Szerelés,versenyek,optikai,motor tuning,műszaki része minden!! Aztán elköltöztem otthonról egyik napról a másikra 200 km odébb. Pultosként dolgoztam szóval muszáj volt beszélgetnem emberekkel jó pár embertől a hideg is rázott annyira irritált pedig kedves volt. Itt ismertem meg a jelenlegi páromat is. aztán megint gondoltam egyet begőzöltem az emberekre szó szerint irritáltak,hányingerem volt tőlük. És haza költöztem. Meg pihentem össze szedtem magam agyilag,lelkileg mindenhogyan. És Tovább költöztem 400 km-rel!! :D

A párom sajnos nincs velem mindig mert külföldön dolgozik van mikor 6-7 hetek múlva tud csak haza jönni. De feltalálom magam. Munka és tervek!! Én pl örülök sokszor neki hogy ilyen a természetem mert úgy érzem hogy hiába van az hogy nem vagyunk "normálisak" és hogy többet kell küzdeni érte mert én ezt érzem! De többre is vittem eddig mint a velem egykorú lányok! van 2 szakmám+érettségim! Értek olyan dolgokat amiket a legtöbb Nő nem. és boldogulok!! Boldog vagyok! Nekem igy jó! Te is gondolkodj el azon h neked mi lenne a jó és ne a múlton töprengj hogy akkor mi lehetett a hiba mit csinálhattál volna még! Hanem azon hogy most mit akarsz és mit tudsz csinálni! Küzdjél!

Ha elesel állj fel porold le magad és menj tovább! Az élet ilyen!! :) :)

....23 éves/ lány

Az én esetem kicsit más, mint a többi szerintem...

Én kiskoromban eléggé antiszociális voltam, nem barátkoztam senkivel sem az óvodában, de még általános iskolában sem igazán, emiatt el is küldtek egyszer pszichológushoz, aki végül is azt mondta, hogy szerinte hamarosan meg fog szűnni, egyszerűen kinövöm ezt a viselkedést.

Általános 7-8. osztályban lettem jóban két osztálytársammal, valahol akkor nyíltam meg a világ felé, gimnáziumban már teljesen más ember voltam, mindenkivel jóban lettem, én voltam az egyetlen, aki az osztályban úgymond átjárt a klikkek között, nagyon társasági ember lettem. Ebben az osztályban volt az első kapcsolatom is, ami aztán nem is tartott sokáig. Miután szakítottam vele, azután nagyjából fél évvel kezdtem el magányosnak érezni magam, holott a barátaimmal nagyon jó viszonyom volt mindig is.

Aztán elkerültem egyetemre, új város, új emberek. Hihetetlen gyorsan nőtt az ismerőseim száma, de barátot nem igazán sikerült szereznem, akikkel meg tényleg jóban voltam az egyetemről, ők nagyon elfoglaltak voltak. Így aztán egyetemi éveim alatt megsokszorozódott ez a magányérzet, egyszerűen hiányzott az életemből a „másik felem”, itt kezdtem el kétségbeesetten próbálkozni, hiszen már 19 voltam, és egy egészséges kapcsolatom sem volt. Rengeteg embernél próbálkoztam, de vagy egyik sem volt az igazi (mármint olyan értelemben, hogy nem éreztem irántuk semmi komolyat), vagy ők nem találtak engem vonzónak (durván olyan 200 embernél minimum próbálkoztam ez alatt az 1-2 év alatt, rengetegféleképpen).

Egyszerűen minden megvan az életemben, sokszor el sem merem mondani másoknak, hogy az életben mekkora piszok nagy mázlista vagyok, mert utálni kezdenek miatta: van eszem, pénzem, jól nézek ki, de mintha a világnak ezért azzal kéne fizetnem, hogy nagyon-nagyon magányosnak érzem magam, hiába töröm nyakam, akkor sem jön össze :/ Ez az egyetlen részem, ami teljesen a nullán van az életben, mégis annyira meghatározó, nem tudom „kikapcsolni” sajnos. És kicsit nyafogásnak is érzem, amikor kimondom, hogy magányosnak érzem magam, mert mások annyira jól el tudnak ettől tekinteni, hogy „jaj majd úgy is jön valaki”. De engem ez nem tud megnyugtatni.

Nyilván gondoltam arra, hogy velem van valami baj, van a személyiségemben valami, ami taszítja az embereket, de mások, akiknek ezt elmeséltem, azt mondják, hogy biztos, hogy nem így van.