Mihez kellene kezdenem? Mit tegyek, hogy jobb legyen?

17 éves gimis lány vagyok. 7 éves komorban olyan dolog történt velem, ami teljesen mássá tett, mint a többiek (nem részletezném). Kirekesztettek, és nem beszéltek szívesen velem soha. Visszahúzódó voltam, nem barátkoztam senkivel, viszont mindig kimondtam amit gondoltam. Múlt az idő, átkerültem másik suliba, szüleim úgy gondolták jót tesz az új környezet. Így is lett, sokkal jobban éreztem magam, barátokat is szereztem, de a szívem mélyén igazából nem éreztem jól magam, és mindig, a mai napig úgy gondoltam, nincs rájuk szükségem, és nem tudnak nekem segíteni, csak kihasználnak és becsapnak. Most ott vagyunk, hogy kitűnő tanuló vagyok, és nagyon sok mindenben jártas, próbálok mindenben a legjobb lenni (eléggé maximalista vagyok). Állatokkal vettem magam körül, mert szeretem őket, gondolván hogy ez majd segít, de minden hiába. Úgy érzem egyedül vagyok. Ismerem az embereket, és nagyon könnyen ki tudom őket ismerni, elég rájuk néznem. Olyan sok dologról tudok, amiről még nem kellene, hogy ezek megkeserítik az életem. Például anyáék mindig mindent elmondtak, ha például voltak valami anyagi gondok, vagy bármi. Annyi mindenről tudtam pici gyermekként, hogy más 20 éves fejjel sem tudja átérezni ezeket a dolgokat. Úgy érzem, ennek köszönhetően nem volt gyermekkorom, és már nagyon hamar fel kellett nőjek. Semmi tervem nincs a jövőmre nézve, nem érdekel semmi. Ugyan megállom a helyem bárhol és elég kitartó vagyok, de képtelen vagyok bármit is kezdeni magammal, mert minden mögött látom rosszat. Kiskorom óta mindig is rendészetre akartam menni, tudván, hogy az igazságot szolgáltat.. Nem olyan rég volt egy motorbalesetem, és elég csúnyán megsérültem. A motor teljesen széttört, nekem pedig 20 centin múlt az életem. Sok időbe telt mire született határozat.. Úgy hozták ki, hogy én is hibás vagyok, pedig én semmit nem vétettem, egyáltalán nem érzem magam felelősnek, és sokan SZAKEMBEREK egyetértenek velem, de nem tudunk mit kezdeni az üggyel, a bíróság sem éri meg (román az okozó), pláne hogy évekbe telik, de nem is ez a lényeg. Ez a dolog, hogy még itt sem az igazság van, teljesen keresztbe húzta a számításaim. Már nem érdekel a rendészet se. Mindig úgy gondoltam, hogy lesz ami lesz mert nem volt célom: elmegyek rendőrnek és minden jó lesz, én igazságos leszek mindenkivel. Hát ez nem jött be.... Ugyan vannak barátaim, de nem igazi barátok (nem is érzem, hogy szükségem lenne rájuk). Én mindig segítek ha valami baj van (szívesen segítek nekik, ha tudom hogy ezzel jót teszek), nem félnek velem bizalmas dolgokat megosztani, tudják hogy velem meglehet beszélni, de én képtelen vagyok bennük bízni, soha nem merem elmondani az én problémáim. Vicces embernek ismernek, akivel mindig jól lehet érezni magukat, de belülről senki nem ismer. Gondoltam már rá, elmegyek egy pszichológushoz, de aztán rájöttem, hogy nem tudna segíteni, hiszen nincs semmi bajom, nem vagyok beteg ember, nem zavarodott az elmém és nem akarok öngyilkos se lenni vagy valami, egyszerűen az az én bajom, hogy túl hamar kellett felnőnöm, és tudom az igazságot. Egyszerűen nem érdekel az élet. Nem értem, hogy mit kellene tennem, és nem tudok mit kezdeni. Nem látok semmi célt, semmi olyat ami okot adna nekem az életre, semmi de semmi nem érdekel. Mit kellene tennem? Mihez kezdjek az életemmel? Vannak még ilyen emberek rajtam kívül? Ha igen, ő hogyan oldotta meg ezt?