Íme az én történetem annak a lánynak az elvesztéséről aki a legfontosabb volt számomra. Van még egy szikrányi esélyem rá?

19 éves fiú vagyok, és egy szörnyű dolgot tettem... Kezdjük az elején. 2011 júliusában összejöttem egy gyönyörű lánnyal. Legyen ő R. Az évek alatt nagyon szerettem, a mindenemmé vált, valami olyanná amiért bármit megtudnék tenni. Hosszú idő után sajnos megjelentek azok a problémák amik minden kapcsolatban megjelennek. Másfél éve voltunk már együtt amikor láttam, hogy más srácokkal is levelezget, és akkoriban mi meg nagyon keveset beszéltünk. Nagyon féltékeny típus vagyok, próbáltam legyőzni de nem sikerült. Elkezdtem ezzel piszkálgatni, szemrehányásokat tenni amiknek meg lett a hatása is sajnos. Kisebb veszekedések születtek. Nem éreztem azt, hogy szeretne, holott ő volt az az ember aki a világon a legjobban szeretett. Az idő haladtával sikerült megoldanunk a problémáinkat, viszont és sajnos kezdtem megváltozni. Csipkelődő típus vagyok, gyakran beszólogattam, megjegyzéseket tettem a jobb anyagi helyzetükre és ezek egyre jobban szétbombáztak minket. Szinte már a szakítás közelébe kerültünk, de észbe kaptam mint én mint ő és igyekeztünk megváltozni, egymásért. Viszont ezek a dolgok visszatértek. Megjelent ezek mellett egy új dolog is, az hogy nem éreztem hogy igazán szeret, pedig szeretett. Valahogy nem voltam képes felismerni és új vágyak kerítettek hatalmukba. Ragaszkodó típus vagyok, ezt elmondanám, nem tudnék alkalmi kapcsolatokat létesíteni. Szóval új érzések környékeztek meg: "Vajon milyen lehet más, hogy tudna más szeretni?". És hát innen elindultam a lejtőn. Megromlottam emberileg, elvesztettem a küzdeni akarásomat bármi iránt, egyetlen dolog éltetett csak, hogy ne okozzak R-nek fájdalmat. Elfojtottam magamban mindent amit csak tudtam. Le is tudtam győzni, és úgy éreztem talán vége... Sajnos idővel ő is változott, és bekövetkezett egy olyan időszak, hogy akaratlanul is de sorozatosan bántott, mint lelkileg mint fizikailag. Sajnos fizikailag én is bántottam akaratlanul, játékból harapdáltuk egymást, és én nem tudtam hol a határ. Így néha ő is játékból néha ütögetett, amik néha erősebbek voltak a kelleténél. Lelkileg pedig kezdtem szétesni. Kisebb érzelmi zsarolások jöttek, mindent az én kezemre hagyott és nem tudtam mi a jó döntés. Nem szeretett volna eljönni velem amikor a barátaimmal mentem bárhova - pedig régen nem hívtam sose és ez neki rosszul esett mert szeretett volna jönni-. Játszok egy zenekarban is, és elég komoly fellépésekre szoktunk járni. A történetem most már idén márciusában jár. Éppen a faluban tartottunk koncertet ahol lakunk mind a ketten, és hívtam hogy jöjjön el a fellépésünkre de nem akart jönni. Már konkrétan koncert előtt sírtam, hogy ennek miért így kell történnie. Amikor fölemeltem a fejem, az egyetlen barátom egyik barátja engem nézett és látta hogy valami nincs rendben. Odajött és leült mellém. Itt lép be a történetembe ő, egy lány a neve legyen D. Próbált vigasztalni, mondogatta hogy el fog jönni. És így is lett végül, a koncert utolsó felére eljött. Nagy boldogsággal töltött el. A koncert után első dolgom volt odamenni hozzá és megölelni és megköszönni hogy eljött. Telt az idő, és egyik délután kaptam egy telefon hívást, egy hívást amit sose kellett volna megkapjak. A barátom, akivel egy zenekarban játszott - legyen ő A. - felhívott nincs e kedvem bemenni az iskolájához kicsit lógni. Mivel több mint 13 éve ismerem ő az egyetlen igaz barátom, a többiek mind hátat fordítottak ezért elmentem. Találkoztam vele is és D-vel is. Leültem és beszélgettünk. Valahogy olyan vidámság és kedvesség áramlott belőle amit nagyon rég nem éreztem. Újra elkaptak az érzések amiket egyszer már legyőztem de most még erősebbek voltak mint régen. Most már nem tudtam győzni. Szinte mindig leveleztünk és ez R-nek is feltűnt. Ő is érezte, hogy ez most más mert nekem nincsenek lány barátaim. Egyre többet találkoztam vele A. révén és nagyon közel kerültünk egymáshoz 1 hónap alatt. És most jöjjön a bonyodalom. Április első hétvégéjén tart a történetem, edzőtáborba mentem arra a hétvégére, gondoltam ideális alkalom lesz kiüríteni a fejem. De nem így történt... csak D-vel leveleztem végig, és éreztem már belül, hogy ennek csúnya vége lesz. Kaptam tőle kölcsön egy fülhallgatót a táborra, hogy tudjak zenét hallgatni, ezt akartam visszavinni neki. Át is mentem behívott beszélgetni. Lefeküdtünk az ágyra, és addigra besötétedett, én pedig elvesztettem a kontrollt. Megöleltem, és az járt a fejemben: "Megtegyem? Ha megteszem vége mindennek..." Sajnos megtettem, megcsókoltam. Nyilván való volt, hogy kedvel engem. Utána a késő idő miatt mennem kellett és elkísért egy darabig. Már akkor elkezdett marcangolni a bűntudat. Arra gondoltam: "hogy juthattam el idáig?". Másnap már nem bírtam, elmondtam R-nek ami történt. Mivel R megérezte a közelgő bajt elkezdett megváltozni, iszonyatos mértékben. Újra kezdett az a lány lenni aki a mindenem volt. De talán már késő volt. Ismerte a helyzetem, mert decemberben megismert egy srácot akivel hasonló viszonya volt mint nekem D-vel. De a távolság ott ellehetetlenítette az egészet. Itt viszont más volt a helyzet. Szóval elmondtam neki, hogy megcsaltam. Fájdalommal fogadta, és valami olyat tett amire még én sem számítottam. Megbocsájtott, azt mondta megérti és adjunk magunknak még egy esélyt, hogy minden jó legyen újra. Én is ezt akartam. De ahogy korábban mondtam, én nem vagyok képes csupán kihasználni az embereket. Folytattam a levelezést D-vel és két tűz közé szorultam. Titokban beszéltem vele. Aztán ez kiderült. R-el abban egyeztünk meg, hogy tartunk egy kis szünetet, hogy letudjunk tisztázni mindent. Nem beszéltem senkivel, próbáltam elzárkózni. A szívem mindig mást mondott, de egyszer csak beütött valami és a szívem azt mondta R. Elmentem hozzá. Bocsánatot kértem, megígértem neki, hogy minden jóvá fogok tenni és olyanok leszünk mint régen. Végül adott egy esélyt. Egy esélyt amit meg kellett volna becsülnöm. De D-t nem tudtam a hátam mögött hagyni, valamennyire fontossá vált így még nagyobb óvatossággal, titokban leveleztünk. Elérkeztünk a mai napokhoz. Egy koncertet tartottunk, ami után pár barátom - köztük D - át jött hozzánk beszélgetni és páran ott is aludtak mert az utolsó vonat már elment. A szobámban aludtunk hárman. Köztük D és én, egymás mellett. Tépett belülről az érzés, kínzott hogy tegyem meg újra. És mivel már elvesztettem a küzdeni akarásomat, megtettem. Megcsókoltam újra. Másnap a bűntudatom rosszabb volt mintha késsel vágták volna szét a hátam... nagyon szenvedtem. És így teltek a napok. Szenvedéssel, egészen mostanáig. Egy napon elvesztettem minden erőmet. Kilátástalanná vált minden, és úgy éreztem el kell mondanom. Nem volt annyi erőm se, hogy R szemébe nézzek. Levelezésen keresztül mondtam el mindent, hogy miket tettem. Gondolom nem kell részleteznem. És azóta csak sírva ülök a szobámban, vagy minden mozdítható alkoholt összeszedve részegedni mentem az utcára és ott sírtam. Ennek nem így kellett volna történnie, azt hittem hogy már nem szeretem úgy mint régen R-t. De utólag okos az ember, rájöttem hogy mindennél fontosabb nekem. Látni se akar már, undorodik tőlem hogy ezt tettem vele. Én is undorodok magamtól. Teljes a kilátástalanságom, nem tudom mit kéne tegyek. Akárhova nézek őt látom, őt érzem, őt hallom. És az érzés, annak a tudata hogy "vége" nem hagy nyugodni. Megőrjít, kínoz, belülről marcangol. Leírhatatlan. Küzdeni akarok, vissza akarom kapni. De nem tudom hogyan. Egy undorító szörny vagyok. Eltűnt a lelkemből a fény, már csak sötétség van bennem. Még látni se akar, hogy állhatnék így elé? Kérlek segítsetek. Nincs már semmim és senkim...