Nagy a baj velem ha általános óta nincsenek barátaim (most végeztem el az egyetemet)?

Általánosban sok barátom volt. Aztán a szüleim válása miatt elköltöztünk, de középiskolába ugyanoda jártam. Napi 1 órát utaztam, az osztálytársaim mind helybéliek voltak, én meg egyedül utazgattam haza, kimaradtam mindenből. Kívülállóként is kezeltek, végig egyedül ültem, stb. Próbáltam barátkozni, de nem nagyon ment. Rosszban nem voltam senkivel, alapjában bírt mindenki, nem mondtam rám soha rosszat, csak nem hívtak el sehova. Vagy ha én hívtam őket, nem jött el senki.

Viszont soha nem ültem otthon egyedül, minden héten eljártam bulizni egyedül, néha felkarolt egy-két társaság. Jártam koncertekre, strandra, Balatonra, mindenhova. Soha nem ültem otthon.

Az egyetem is ugyanígy zajlott kb. Annyiban volt más hogy dolgoztam mellette végig. Valahogy ott is jóban voltam mindenkivel, de mégsem lettek haverjaim, barátaim. Kb. úgy képzeljétek mint amikor jópofán elbeszélgettek a sarki bolt eladójával akit évek óta ismertek, de mégsem hívnátok el valahova.

Sokáig nagyon zavart a dolog, mindenáron barátokat akartam szerezni, de már letettem róla. Most találtam egy nagyon jó állást, ott is mindenkinek megvan a baráti köre.

Igazából a legújabb barátnőmnél jelent ez problémát, mert már alapból furcsán nézett rám emiatt. Sok furcsa helyzet lett ebből. Pl. a legjobb barátnője mondta hogy menjünk el együtt, az ő és az én baráti köröm nyaralni. Aztán amikor mondtam hogy nekem nincsenek barátaim, ilyen furcsán nézett rám. Tényleg kijövök mindenkivel, nem is értem mi a baj velem. Segítek bárkinek, nem panaszkodok soha, meghallgatom mások bajait.

Szerintetek már 25 felé közeledve lehetnek még valaha igazi barátaim? Vagy már lekéstem róla? Én úgy érzem hogy attól még értékes ember vagyok, de a társadalom emiatt megbélyegez.