Van egyáltalán valami értelme az emberi kapcsolatoknak?

#1

A dolog pikantériája, hogy nem egy emberrel akarok kapcsolatot teremteni, hanem mindenkin segíteni szeretnék, emberen, természeten, fűn, fán, állaton, tehát magán az életen, annak megőrzésén és megbecsülésén van az elhivatottságom. Ami klisé, de én mindig is fontosabbnak tartottam minden mást a saját életemnél. Tehát ha úgy hozná a sors, akkor szívesen megmentenék valakit aki öngyilkos akar lenni..mondjuk az úttesten, még ha én is halok meg helyette, nekem úgy sincs mit vesztenem már ezen a szinten.

Azt amit én csinálgatok, az nem érint meg más embereket. A filozófia, szociológia, pszichológia, metafizika vonz valamelyest, de nem mondanám hogy száz százalékosan, olyan ugyanis nincsen hogy leragadjak egy témakörnél...Mindig lépek tovább, egy helyen nem tudok sokáig maradni, egyvalamit sokáig csinálni unalmas. Ezen kívül az IT világa, idegen kultúrák és nyelvek, a történelem, irodalom, csillagászat, stb...érdekel. És miért? Mert nem akarok egyoldalú lenni. Szeretnék valami jobbat megalkotni a kapitalizmusnál (ez egyszerűen össze fog omlani), ami nem elsősorban a pénzről szól, ehhez pedig nélkülözhetetlen a rengeteg tanulás, ráadásul magamtól a gazdaság működését is alaposan meg kell ismernem. Ez persze egy reménytelen álom, de én általában a lehetetlenekre vállalkozom, hátha egy-két ötlet segíthet a globális problémáknál (effektíve elsődlegesen azon agyalok, hogyan lehetne jobb társadalmat kialakítani - ironikusan pont olyan valaki, aki a legkevésbé alkalmas a társadalmi életre), még ha ez értelmetlen próbálkozás is és semmit sem eredményez a végén, elvégre nem szándékozom megosztani azt amire jutottam. De aztán igen, lusta vagyok és szórakozott. Vagyis mindig a legkevesebb erőfeszítéssel járó módszereket keresem egy probléma megoldásában, egy algoritmus előhozásában. Nem érdekel a legjobb hatékonyság annyira, a természet is mindig a legelső működő variációt választja az evolúcióban. A tanulás nekem nem arról szól, hogy milyen sokat tudok és hogy milyen fölöslegesen halmozódik a tudás, hanem hogy milyen jól tudok keresni a szükséges tudáshalmazban (ez az internet, könyvek birodalma) és azt miképp tudom alkalmazni.

#2

Nem, nem igazán szeretnék barátokat, a dologból véglegesen kiábrándultam. Nagyon nincsenek elvárásaim már az emberektől, azon kívül, hogy vegyenek levegőnek. :)

#3

Igen, biztató szavak, de a remény hiú, és úgy érzem más teendőim vannak, a sors nem ezért lehelé életmorzsáit belém. Az intuíció régen megsúgta, hogy nem élhetek olyan normális életet, mint a legtöbben és nem is szándékozom.

#4,#5?

Én is segítettem lehangolt embereken, de aztán búcsút intettek (szó nélkül), ami igazából nem baj, én nem bánom, hiszen az egyetlen ok a kapcsolatra az volt, hogy erőt adjak nekik, s miután kijöttek a pitvarból, fölöslegessé váltam, igen, a legtöbb kapcsolat egy érdekig tart, ameddig a másiknak haszna vagy előnye van belőled. Ritkaság az, ahol mégsem. Én sosem jósoltam nagy jövőt az olyan kapcsolatnak, ahol egyre kevésbé hallgat meg a másik, és egyre kevesebbszer szól hozzád, és mindig a maga felé hajlik a keze, mint a szenteké, csak a maga szemszögéből nézi a dolgokat és nem hajlandó más nézőpontját figyelembe venni (=csak az a lehet jó, ami neki a jó). Persze ez a múltban volt, amikor még hajlandó voltam próbálkozni online...de betekintést nyerhettem abba, milyen nehéz lelki pácienseket kezelni, főleg aki nem látja be, hogy ő neki kell megváltoznia, én hiába sulykolok bármit is, neki kell megtennie az első lépést... :D

#6

Igazából nem siránkozok és nem kesergek, csak azon merengtem, hogy simán lehet emberi kapcsolatok nélkül is teljes életet élni, sőt még talán rengeteg stressztől kíméljük meg magunkat. Elfogadtam ezt. Mint a rezignált öregember a közelgő halált. Rájön, hogy közelebb áll már a földhöz. A valósághoz és a temetőhöz. És nem fél tőle, nem sajnálkozik, inkább felkészül rá, tart károkkal várja, nyugodtan és megadóan.

#7

Igenis az van, hogy mások hülyeségei nagyon tudnak hatni rám. Nem akarom hallani sokszor miről beszélnek. Én a csendhez, nyugalomhoz és békéhez szoktam hozzá. Az ő hülyülésük nekem zavaró. Gondolkoztam a füldugón. Érzékenység ez, tudod. A kozmikus egyedüllét érdekes téma, egyedül születünk és halunk meg, de vajon van e értelme a köztes emberi kapcsolatoknak alapjaiban véve, vagy teljesen mindegy kivel érintkezünk vagy ha egyáltalán senkivel? Ehhez fel kell tenni a sors és véletlenszerűség kérdését, hogy azok egyáltalán mit jelentenek? Miért születtél meg és cseperedtél pont emberként és pont olyan adottságokkal, pont olyan környezetben, családban...? A sors lehetne egy kiszámítható képlet, amit matematikával meg lehetne határozni? Ugyanígy a véletlen annak a képletnek az egyik tényezője, és minden létező élet egy szerkezetnek a része lehetne?

A nem biztató kérdések után bátorkodom folytatni a választ. Mások miatt nem vagyok egy hullámhosszon? Azonban lehet, hogy nekem van igazam, abból a tekintetből, hogy radikálisan más életet űzünk, én és ők, tehát mindenféle kapcsolódási kísérlet rögvest taszító hatásként működne, ahogy ezt az élet bizonyította. Érdekes, hogy az embert társas lényként állítják be, de valahogy én mégsem szeretnék olyan lenni, tehát itt most egyszerű tagadást kell tegyek. Téves, hogy boldogságot szeretnék másoktól. Legfeljebb tudást és tapasztalatot szeretnék megismerni, hogy más hogyan látja a dolgokat - szakmai dolgokat, mik az életélményei, ha úgy tetszik. Nem szeretnék én semmit azon kívül, a kötődésről és vágyakról lemondtam. Nincs hatással rám semmilyen kapcsolat, sosem kezdeményezek (a segítségnyújtás kivétel). Olvastam, az egyedüllétben erősség rejlik. Azt nem mondanám, hogy nyitott vagyok a társaságra, inkább véglegesen elzárkózott, visszavonult, akit már egy ember közeli jelenléte is zavar, így ott a helyem, a szociális helyzeteken kívül, a periférián, egyszerű megfigyelőként.

#8

Az első mondatban a hangsúly. Kapcsolatok nélkül semmi sem olyan jó...meglehet én már nem érzek úgy örömöt, mint egy normális ember, engem semmiféle tevékenység nem tölt el különösebb érzéssel. Nekem mindegy mit teljesítek vagy mit nem. Bízhattam valakiben...? Persze, önmagamban. És nyugalom, az egész élet boldogtalansága nem annyira vészes. Aztán a jövőbe mutató reménykedés hangzik el, s az a valaki nem lehet más, mint egy kitalált figura, amit én hozok létre, vagy akit már más hozott létre. Mert azt a karaktert én ruházom fel vagy alakítom át a saját tulajdonságaimmal, így olyanná válik mint én, így hiteles lesz. Mert a tökéletes visszhangot (egyetértést) csak a művészet tudja nekem megajándékozni. Nem zavar az egyedüllét, inkább nyugodtsággal tölt el, mintha minden békés lenne... és már nem ítélkezel másokon, nem utálkozol, nincsenek véleményeid, alig csinálsz valamit, és minden másodpercben készen állsz a halálra, aki hideg ujjaival mindig a hátad mögött válladon tartja kezeit...igen, ilyen az élet a legkisebb fokozaton, a nirvána közeli állapotban, ahhoz tudnám hasonlítani.

Nagyjából ennyi.