Az egyedül fenntartott életet meddig lehet bírni?

Nektek, kik érintettek vagytok ebben, hogy megy? Milyen módon lehet elfogadni a magányt?

Jó tudom, persze járjak közösségbe, olvassak, nézzek filmet, sétáljak, végezzek testmozgást ... - ez mind meg van, mégis egyedül vagyok. Körülöttem az emberek oly boldogok, boldogok a többnyire mű és csupán eljátszott kapcsolataik miatt. Bárcsak én is lehetnék boldog, bárcsak engem is örömmel töltene el, ha körülvesznek valakik, akiket barátomnak hívok, mégis csak arra jók, hogy átökörködjük az órákat, eljárjunk bulizni és beb-sszunk totálisan. De nálam ez nem így megy.

Én Beszélgetni szeretnék hétköznapi és nem hétköznapi dolgokról, Önfeledten nevetni, Álmodozni, Közös programokat átélni.

Az emberek engem jólelkűnek, segítőkésznek tartanak; rengeteget tanulok, tök jók a jegyeim (de mit érek velük?) és még ronda sem vagyok - mégis beléptem a második X tartományába és szüleimen kívül nem beszélek senkivel.

Nem vagyok önző, nem vagyok egoista - nem akarok hírnevet, sem sok pénzt, sem mások elismerését. Soha nem érdekelt, ki mit gondol rólam. Én csak azt szeretném, ha tartozhatnék valakihez. Ez most komolyan olyan nagy kérés? !