Mi történt velem? Jól alakul minden mégis egyedül és magányosnak érzem magam. Nem tudok senkit se a közelembe engedni.
Sose voltam az a könnyen ismerkedős típus. Mindig az a tipikus jó kislány voltam, aki mindig próbált megfelelni. Valószínűleg erre rágörcsöltem, emiatt mindig megtalálták az érzékeny pontomat. Állandóan ki voltam közösítve általános iskolában, majd középiskolában is csak röhögtek rajtam, vagy már egyszerűen számításba se vettek. Sokat voltam amúgy is egyedül, mivel nem találtam barátokat ezért olyan hobbijaim lettek amiket egyedül csináltam, rengeteget olvastam, kutattam, belemerültem dolgokba, kirándultam egyedül, majd a hivatásomat is megtaláltam amibe mai napig mélyen beleásom magam. Aztán egyetemen kicsit jobb lett a helyzet, bár ott se buliztam, se nem jártam el társaságba, de mivel akkor már volt párkapcsolatom, biztonságban éreztem magam. Nem foglalkoztam ezzel. Persze a kapcsolatomnak vége lett, maradtam továbbra is egyedül. De volt lehetőségem különböző ösztöndíjakkal elég sok országba eljutni. Ezt is nagyrészt egyedül. Most egy ideje itthon vagyok. Nagyon rossz volt ez elején barátok és szociális élet nélkül újra itthon lenni, mert akkor még munkám se volt. Majd egy volt csoporttársam megkeresett, hogy lakjak náluk. Odaköltöztem jóformán egy hippikolóniába. Ezt úgy értem, hogy egy olyan albérlet ahol sokan lakunk, de mindenki dolgozik vagy tanul. Hihetetlen, mintha a világ fordult volna meg. Nem néznek egy elvont hülyének, szeretnek, majdnem hogy felnéznek rám, ha a külföldi kalandjaimról mesélek. Nem nevetnek ki, nem tartanak egy szürke, középszerű kisegérnek. Érzem, hogy azért nekem is egyre többet kell tennem, hogy jobb legyen a szociális életem, de elkezdtem rettegni, hogy ez nem fog menni. Szeretnek ugyan, foglalkoznak velem, de nem tudok igazán megnyílni. Sokszor rá is kérdeznek, hogy miért vagyok néha zavarban, miért nem tudom magam elengedni. Persze ezeket elmondom, ha úgy adja a helyzet, de mivel itt is mindenki kicsit olyan csodabogár, meg is értik, de ők velem ellentétben elég menő alakok, sokat buliznak, benne vannak a városi éjszakában. Én meg olyan kis nyominak érzem magam és furcsa, hogy egy ilyen társaság befogadott így majdnem a 30-hoz közeledve.
Nem tudom mi lesz... Nem tudom miért rettegek. Hogyan tudnék ezen változtatni? Hogyan tudnék kicsit nyitottabb és lazább lenni, nem görcsölni folyton. Még most is úgy érzem, hogy hiába lettek barátaim, mintha még mindig álarcot kellene hordanom...
Hát hosszú lett... Ha valaki elolvassa előre is köszönöm!
válasza:Szerintem nem kellene mindenkinek megfelelni,mert az lehetetlen dolog! Élj a saját mentalitásod,beállítódásod szerint. Az ember önmaga egyéniségét nem erőszakolhatja meg,mert abból csak az általad leírt érzéseket váltja ki!Valójában mit is akarsz? Téged akik befogadtak azok nem várják el azt az életet amit ők képviselnek,elfogadtak olyannak amilyen vagy!Úgy is lehet mondani nem várnak el tőled többet mint amit adni tudsz!
Neked is zárkózott a személyiséged ami egyáltalán nem baj!Látom nem kényszerít senki arra,hogy a környezeted bulizós életét éljed! Észrevetted azt,hogy valamilyen módon,de tiszteletben tartanak téged? Miért is kellene görcsölni ott ahol egyáltalán nem kellene? Miért is kellene változtatni? A sok "csodabogár" között bőven belefér az újabb hasonló ember. Kifejezetten káros az egyénre nézve,ha mindig,mindenki előtt megnyílik! A tudatos viselkedés megkívánja azt,hogy előbb megismerjük azt a másikat akit a bizalmunkba fogadunk! Neked az "álarcod" valójában a szorongásban van! Ha megnyugtat téged akkor készíts egy listát arról,mi a pozitív és mi a negatív az életedben?Az egyetemen valószínűleg tanultál logikát.Minden tényezőt ami az eszedbe jut írjál fel és válaszold meg magadnak! Az eredményen ki fog jönni:nem az bánt téged ami a szemed előtt van!
válasza:
válasza:Most nyilván nagyon elcsépeltnek tűnik az, amit mondani fogok: légy önmagad!
Ne azt nézd, hogy milyennek "kellene lenned" (legalábbis mások, vagy a média / társadalom által sugallt, elvárt kép szerint)!
"itt is mindenki kicsit olyan csodabogár"
Mindenhol máshol is, mindenki csodabogár. Hidd el, nincs olyan, hogy "unalmas ember". Olyan van viszont rengeteg, aki nem meri levenni a saját hülye álarcait, vállalni a véleményét, a szokásait, mert fél a kiközösítéstől, a beszólásoktól, attól, hogy elveszíti agyonértékelt, ugyanakkor felszínes kapcsolatait. És mi marad a külvilágnak? Egy "tucatember", aki más véleményét szajkózza, és más szokásait vette magára a "külcsín" fenntartása érdekében.
"Én meg olyan kis nyominak érzem magam"
Tudod mit? Nyomi vagy. Más meg nyomibb nálad. És a kör lassan bezárul. Te jobb vagy ebben-abban valakinek, más meg másban jobb, mint te. De amíg nem ismered meg önmagadat jobban, addig nem tudod értékelni a saját értékeidet, csak a hiányosságokat fogod látni, mert egy ideálképhez méred magadat állandóan. Ez a "benne vannak a városi éjszakában" című történet is CSAK EGY SZOKÁS, enélkül is bőven teljes életet lehet élni, viszont a média (főleg a filmek révén) állandóan azt sugallja, hogy ez az élet, semmi más nem mérhető hozzá. Ha neked nem tetszik ez a szokás, akkor számodra úgysem ez fog örömet és kiteljesedést jelenteni, hanem valami egész más.
Saját példa: én kb. 27-28 évesen találtam meg önmagam, azelőtt ugyanígy szenvedtem, mint te. Állandóan azt kerestem, hogyan tudnék más lenni, míg rájöttem, ennek semmi értelme, és akkor sok minden hirtelen megváltozott.
Le az álarcokkal, és kitárul előtted a világ!
válasza: válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!