Akiket ért valamilyen tragédia az életben, hogy éltétek meg, hogy vagytok azóta?

Megértem, hogy most nagyon rosszul érzed magad.

De nem megoldás, hogy eldobod magadtól az életet. Annyi mindenért lehet élni.

Szerintem próbáld meg megbeszélni a dolgokat egy baráttal/családtaggal, vagy ha nincs olyan, akivel szívesen beszélgetnél erről, akkor egy pszichológussal.

Nekem a nagymamám öngyilkos lett néhány évvel ezelőtt. Tudom milyen nehéz feldolgozni az ilyet.

Ne add fel. Idővel megoldódnak a dolgok.

Nem is fogja megérteni az, aki nem élte át ugyanezt... Nagyrészt empatikus emberek vesznek körbe, de így is tapasztaltam az enyhe értetlenkedést, vagy a várakozást a részükről, hogy mikor lépek már tovább. Mikor leszek megint olyan, mint apám halála előtt. Végtére is "csak" az apám volt, én pedig felnőtt vagyok, és a dolgok természetes rendje, hogy elveszíted a szüleid. És nem értik, hogy annyira szeretted őt, hogy az életed többé soha nem lesz ugyanaz. Többé sosem leszel ugyanolyan, mert örökre megváltoztál.

Kérdező: lesz majd jobb. Nekem egy éve halt meg az apukám, az én nyakamba szakadt az egész ügyintézés, anyukám pedig egyre betegebb, őrá is nonstop vigyáznom kell. Az életem a gyász-stressz-hivatali papírozások-orvosi vizitek körében forog egy éve... magam is gondoltam öngyilkosságra az elején. Még most sem tudom elfogadni, hogy apa meghalt, anyának meg kvázi a gondviselője vagyok... de egy idő után a kegyetlen fájdalom meg a szomorú emlékek miatt még inkább értékelni kezdtem az életet. Egy szívből jövő röhögőgörcsöt a legjobb barátommal. Egy pazar kirándulást a barátnőmmel. (Ja, amúgy őmiatta is aggódom, mert nincs jól.) A barátok iszonyú fontosak nehéz helyzetben! Meg persze a család is, ha van. Mikor elgondolkodtam az öngyilkosságon, legjobb barátom azt mondta, oké, képzeld el, hogy megtetted, és most nézzük meg, mit hagytál volna ki ezzel a húzással. Kezdd el megtenni mindazt, amit korábban nem mertél, vagy csak álmodoztál róla, mert ez az egyetlen darab életed van (racionális szemmel), még ilyen mély fájdalomért sem éri meg eldobni.

Amikor már minden mindegy, és úgy érzed, nincs vesztenivalód, akkor lehet új lapot nyitni, és az egész szörnyű helyzetet új lehetőségként felfogni. Egyszer olvastam valahol, hogy "ahelyett, hogy megölnéd magad, lehetnél valaki más."

Amikor apa meghalt, úgy éreztem, ez akkora tragédia, annyira felfoghatatlan, annyira nem bírom feldolgozni, hogy nem kérem tovább ilyen leosztással az életet. Nagyon-nagyon szerettem. Mégis, az azóta eltelt piszok kemény évbe azért sikerült felejthetetlen emlékeket is gyűjteni, pont amiatt, mert megváltoztam az egésztől, és mertem másképpen viselkedni. Kevésbé félénken, berögződések szerint, szürke hétköznapi módon.

Persze még mindig szörnyű, és lehet, egy zsákutcában vagyok abszolút, de legalább megölni már nem akarom magam. :) Ez is nagy diadal számomra.

Ami nekem a barátokon kívül sokat segített, az a Gyászkísérés könyv... lényegében egy terápiával ért fel.

Miután meghalt nagymamám (félig ő nevelt) 2 hónapig kb.senkivel nem beszéltem. Majdnem szó szerint. Fél év múlva pedig egyik hétről a másikra fogtam magam és kiköltöztem külföldre mert csak ittam és feküdtem. Éreztem h csúnya vége lesz ha nem váltok drasztikusan. Keráztam azokat a barátokat akiket nem tartottam méltónak a barát kifejezésre. Kevesebb de igazabb ember vett körül.

Végül pedig igyekeztem úgy élni h a nagymamám büszke legyen rám es ne szomorkodjon amiatt hogy tönkretett azzal, hogy meghalt.

Írtam hozzá leveleket, verset. Mai napig nagyon hiányzik, még mindig jön néha a reflex hogy hú gyorsan hivjam fel es meséljem el neki vagy találkozzunk. De mostmár így 9 év távlatából kijelenthetem, hogy jól vagyok, hálás vagyok, amiért ott volt az életemben és hálás vagyok azért amit kaptam tőle.

15 múltam, amikor meghalt faterom. Anyám fiatal volt még az özvegysorhoz (35), nemsokára lelépett egy orvos barátjával. Akkoriban '70-es évek) állami bérlakásban élt a város zöme. Mi is. Egy ilyen lakásban maradtam egyedül, mint az ujjam. Ha nem akartam (márpedig nem akartam) intézménybe kerülni, nem szólhattam senkinek. Mivel a középiskolát már elkezdtem, és azt mindenképpen folytatni akartam, éjszakai vagonrakásokból tartottam fenn magam. (Feketén persze.) Az volt a legócskább,hogy az ofö hamar kiszúrta, hogy hazudozok anyámról,hogy most éppen miért nem ér rá szülőire jönni, miért nem alkalmas most az időpont a családlátogatásra, és onnantól folyamatosan alám tett. (Becsületére legyen mondva, hogy 4.-ben, amikor kipattant a dolog, az utolsó félévben már ő falazott nekem, pedig az állásával játszott.)

Tragédia volt ez? Nem tudom. Végük is túléltem, akkora izmokat és akkora önbizalmat szereztem, mint a Clark Ádám kotróhajó, és semmi végzetes baj nem történt. A kamaszkor mindenkinek nehéz, és lehet, hogy így volt jó, mert nem értem rá a világfájdalmammal szarakodni. Arról nem is beszélve, hogy ragadtak rám a csajok, mint legyek a légypapírra. (Már csak az elegendő kávéról kellett gondoskodni.) Mondjuk, később masszív alkesz lettem, de ezt nem biztos, hogy a történtek rovására kell írni.

*Ha nem akartam (márpedig nem akartam) intézetbe

**Végül is túléltem