Őszintén rájöttetek, hogy miért vagytok magányosak és/vagy egyedülállóak? Miért, és mit tesztek ellene? Hogyan haladtok? Ha megoldottátok a problémat, hogyan sikerült?

Egyedülálló azért vagyok, mert elhíztam, diétázom és konditerembe járok heti 4 alkalommal, ezt teszem ellene.

Egyedül meg azért vagyok, mert nem nagyon keresnek a barátaim maguktól, én meg belefáradtam abba, hogy mindig én keressek mindenkit.

Mit teszek ellene?

Elkezdtem eljárni céges programokra (közös társasozás, közös biciklizés) egy nagy multinál, így sok embert megismerhetek, elkezdtem ugye edzeni, lassan bevesznek ahogy látom az itteni csapatba (kis konditerem), illetve van egy kutyám, így igazából sosem vagyok valójában magányos.

Anyám óvodásként hagyott el először, majd pár évenként rövid időre visszatért az életembe névlegesen. Elvileg elérhető, gyakorlatilag abban az 1-3 hónapban max 2x találkoztunk, aztán vagy szó nélkül annyiban maradt az egész vagy a depresszióm miatti igénytelenségem miatt megmondta, hogy nem akar velem mutatkozni. Fiatalon bőrproblémám alakult ki, évekig csúfoltak az arcom miatt. A bánatomat evésbe fojtottam, édességbe, attól viszont meghíztam, ugyanis szociális fóbiám lett, nyertes ütközet volt, hogy túléltem még egy napot és bementem iskolába.

Apám amikor elvesztette a jó munkáját, mert bezárták a céget, lejtmenetbe kezdett az élete. 13-24 órázott havi 90 ezerért + az éjszakás 10 ezrek, azt hiszem 4 órában bejelentve. Ezt úgy, hogy három évig keresett munkahelyet, míg ez összejött, ugyanis oda azért nem vették fel, mert cukros, amoda a szívbetegség okán, másutt találtak jobbat, fiatalabbat. Enyhén szólva szorosan fogtuk a pénzt. Ennek ellenére megtette, amit tudott, azonban ez nem hozott sok jót.

Apám nevelőapjával éltünk együtt. 2 szobás panel. Apám volt a tulajdonos, az öregember a haszonélvező. 4,5-13 éves koromig egy szobában voltunk apámmal, egy kihúzható ágyon osztoztunk. Apámnak elkezdtek gyarapodni az egészségügyi gondjai. Utálta a munkáját, az egész életét elkezdte utálni, miközben törekedett, hogy okosan, jól csinálja, de igazán szerencsétlen mind a mai napig. Nos, kvázi a semmiért kiabált velem munka után. A semmin felment benne a pumpa. Rajtam vezette le a feszültséget. Én nem értettem, de ijesztő volt, és akkoriban még rajongásig imádtam apámat, szóval gondoltam, biztos tényleg csináltam valamit, így hát őszintén bocsánatot kértem, noha nem tudtam mire fel. Az iránta érzett csodálatom semmivé lett végül. Ha bocsánatot kértem, azzal ő mire megy, és folytatta a kioktatást, a szitkozódásomat, és ágazódott az sokfelé. Ha visszafogottan visszaszóltam, kiálltam magamért, hogy ez semmiség, miért kell ekkora ügyet csinálnia és kiabálnia, akkor még inkább kiabált és sértegetett, alázott engem, szajkózta az odafigyelés hiányát. Ha fapofával álltam végig, mert már tényleg lexartam, mert már tudatosult bennem, hogy rajtam vezeti le a stresszt és semmi olyat nem tettem, amivel kiérdemeltem volna a kialakult helyzetet, és a bocsánatkérés őszintén vagy betanultan nem ér semmit, hozzám vágta, hogy nem tudom beismerni a hibámat, bocsánatot kérni, és süt rólam, hogy magasról xarok az egészbe. Csak csöndben végighallgattam.

Ha nagyon felcsesztem, volt, hogy hozzám vágott ezt az. Az évek során volt már parizer, üres ételhordódoboz, bögre, laptop, teli zacskó, toblerone, és mérges és nyugodt pillanatában, mind a mai napig előjön, hogy örüljek, hogy nem lábost vágott hozzám. Teszem hozzá, a dobozt azért vágta hozzám pár éve, mert szó szerint azt mondta, ne nézzek rá csúnyán, mintha a legnagyobb ellenségem lenne. Ennek az előzménye az volt, hogy leesett a cukra és éppen pisiltem, nem hallottam a hívását, öt perc múlva hívtam vissza, rá egy perccel később felért az emeletre, hozzám vágta a kínai kajával teli zacskót, aztán nyitott ajtó mellett kiabált és szidott engem.

Nyugodt pillanatokban is kaptam és kapok megjegyzéseket. 12 évesen azt, hogy inkább lennék krva, minthogy állandóan itthon rohadok a négy fal között. Teszem hozzá, egyébként is, mindentől független introvertáltabb vagyok, az összes hobbim itthoni, az alkotás, rajzolás, írás, szerkesztés, fordítás, olvasás, filmnézés, stb.

Apám nevelőapja egy undorító állat volt. Ő nem szerette apámat, apám utálta őt. Az a nyamvadt vénember nemhogy öregként, fiatalon is a higiénia ellensége volt. Idősként, mozgásképesen ez rosszabbodott. Nem mosott kezet, vécézés után hűtőbe nyúlt be, a kádban mosta ki ürítést követően a valagát, de nem látta vagy letojta, hogy a xarlé ott virít a fehér kád oldalán. Nem mosott fogat sem. Mindent összetapcsikolt. Éjjelente a kádba hugyozott. Gyerekként még nem vettem észre semmit, apám el tudta rejteni ezeket, takarított, nem láttam, de aztán egyedül kezdtem járni iskolába és haza. Ahogy öregedett a gyík, gondozásra szorult, de nem volt hajlandó idősek otthonába menni. Apám el akarta adni a lakást és kertesbe költözni, a gyík ragaszkodott a maradáshoz, hogy ő ott akar meghalni, de sajnos nem siette el, és haszonélvezőként ő számított nagyobb úrnak a tulajdonossal szemben. Szellemileg ép volt, már amennyire őt valaha is lehetett annak nevezni. Ezen kívül nagyanyám részint neki köszönhetően tudta apámat felnevelni anyagi részben. (Nem azért, mert gazdag volt, és nagyanyám nem is szerette. Azt hiszem a nagyanyám anyja hozta össze a dolgot. Hát na, más idők voltak.)

Apám tehát ennek tiszteletéül ápolta a gyíkot, mert nem akart elköltözni, ugye, otthonba menni pláne. Ez úgy nézett ki, hogy noha rendesen megcsinálta, nem volt elég. Ő 12-13 órázott, vagyis reggel és este az utolsó 2 évben pelenkát cserélt reggel és este, katéterezte, kimosta a hugyos, kakis szöveteket, mert az a vénember varázsló volt. Még a teljes ágyhoz kötöttség előtt pedig volt egy eset, amikor a vénember összetojta magát a közlekedőben, és takarítást csinált, de az lett a vége, hogy elkente az egész csomagot a felmosóval. Olyan lett a padló, a szekrények, a tapéta. Apám éjjel 23:30 körül kezdte a takarítást 2 és fél órán át, én mentem le az éjjel-nappaliba két flakon tisztítószerért.

Rossz tanuló voltam, nem érdekelt az egész, volt nagyobb gondom. Alig tanultam, sokat voltam egyedül, egyedül pedig délutántól kezdve éjjelig animéztem. Így menekültem el. Néha bőgtem egy kicsit.

Sokszor pótvizsgáztam, apámat ez az őrületbe tudta kergetni. Tudtam, mikor kerülök csávába. Az utolsó egy hétben vagy az utolsó két napban készültem fel az éves tananyagból. Nem szándékoztam évet ismételni, így is utáltam az egészet. Mindig meglett a kettes, tehát azt gondolom, olyan hülye nem lehetek.

Apám állítólag nagyon büszke volt rám, mind a mai napig másoknak nagy szeretettel, dicsekedve, törődéssel tud említeni. Én ellenben azt kaptam legtöbbször, amit... És nem fogja fel. Szerinte a kritizálásom jót tesz, mert a jövőben nem ér meglepetésként a nagybetűs életben. Szerinte örüljek, hogy nem lábost vágott hozzám, és megérdemeltem, mert kihoztam belőle az állatot a hülyeségemmel. Szerinte sok dolgot mond, úgyis tudom, de nem mindig gondolja komolyan azokat.

Idegileg rongy voltam. Illetve még mindig nem vagyok kellemesen, de már valamivel jobb. Elkezdtem fiatalon az önvizsgálatot, de csak sok-sok év múltán, 16-17 évesen tudtam kijelenteni, hogy igen, bizony sok dolog fájt és fáj nekem, de a legnagyobb ezek közül apám. Ő volt a biztos pontom. Bármikor az életét adná értem, és igazán törődik velem, mégis valahogy félresikerült az egész...

A legjobb barátnőm ugyanazt eljátszotta, amit anyám. Hirtelen eltűnt, aztán évek múlva írt. Jelen volt az életemben pár napot, majd eltűnt megint hosszú időre. Aztán megint írt, de két hét múlva eltűnt, aztán talán egy év múlva ismét feltűnt... Bonyolult. Szeretem, mert akit megszeretek, igazán megszeretek, kedves marad a szívemnek, azonban megtanultam nélküle élni az évek során. Hatalmas csapás volt, amit tett. Megvolt a miértje, ezt elfogadom, de ez bennem olyat lavina volt, ami nem tett jót.

Az összes létező közeli kapcsolatom katasztrófa. Mindegy, mennyire teszem oda magam, ölöm bele szívem-lelkem. Anyámtól azt éreztem, hogy sosem lehetek elég jó. Amikor ott hagyott, hogy az igénytelenségem miatt nem akar velem mutatkozni, naponta kezdtem a naponta zsírosodó hajamat mosni (ilyen típus vagyok, ezen nem lehet segíteni), fürödni. Iszonyatosan kezdtem figyelni a hajamra a megjegyzése miatt. Aztán ez végül normalizáldott, és már elengedtem mindent anyámmal kapcsolatban. Az a nő nem ér semmit. Apámat csodáltam, imádtam a világon a legjobban. Olyan különleges kapcsolatunk volt, hogy az emberek neki és előttünk csodálkoztak és tettek jóleső megjegyzéseket. Aztán végül ő lett az életem, a lelkem tiprásának legnagyobb forrása. A legjobb barátnőm szó nélkül tűnt el aztán tűnt fel, többször is. És érzem, hogy próbálkozott és próbálkozik, de nehéz neki, nem szándékosan csinált annyiszor hülyét belőlem. Más fontos emberek végül eltávolodtak tőlem. Barátnővel ellaposodott a kapcsolat, soha nem írunk. A nő, aki szinte a pótanyám volt, nagyon megszeretett engem, nagyon elszállt magától és már nekem volt kellemetlen, hogy ő a megmondó-mindentudó.

Szeretnék kapcsolatot, de alkalmatlannak érzem magam. Szeretnék barátokat, de mivel nincs meg az érzés, akivel ilyen lehetne, és mindig balul sült el nekem... Valakivel én szakítottam meg a kapcsolatot, mert a segítségnyújtásával nyerészkedett rajtam tanév végi oklevelekkel, ajándékokkal, stb, de engem, barátságban egyre inkább figyelmen kívül hagyott. Nos, időpazarlásnak érzem. Írni jobb. Az a buborék nem bánt meg, nem árul el, nem sérteget, és megélhetek, kiadhatok mindent, amit szeretnék mások történetét szőve. Ott a karakterem bőrében megélhetem azt a képzeletemben, amit én valószínűleg soha nem tapasztalok meg. Hűséges barátság vagy nem barátság, hanem afféle harcos testvériség, romantika a legkülönbözőbb fajtájból, mert minden páros más stílusú, más személyiség.

Magányos vagyok, azt nem tagadom, de már úgy hozzászoktam ehhez a magányhoz, hogy másokkal lenni a furcsa és rémisztő.

22/l

A, Van egy alapbetegségem, így alap, hogy nem lehet senkim semmilyen területen sem;

B, Van egy furcsa személyiségem hozzá. (F!)

27 évesen sosem volt párom, mentségemre legyen szólva sosem rajtam múlott, hogy nem kellettem senkinek. Legfőbb okai:

-nem vagyok gazdag

-nem vagyok extra jóképű

-nem bulizok

-nem dohányzom

-nincs drága autóm.

Sajnos a mai világ olyan, hogy nem hogy párt találni, de ismerkedni sincs esélyed ha ilyen vagy.

Barátok terén könnyebb megválaszolnom a kérdést.

Úgy gimi közepéig eléggé zárkózott voltam, nem is volt igényem sok barátra, vagy épp havi nagyon max. 1-2 programnál többre. Akkor viszont úgy jött ki a lépés, hogy szó szerint egyik pillanatról a másikra hatalmasat fordultak a mindennapjaim; lett egy sulin kívüli sportom, vezetni jártam, majd a sport miatt plusz edzésre. És hirtelen már nem a suli-otthonom közti ingázásból állt az életem, hanem már konkrétan csak aludni jártam haza, annyira betáblázódtak a napjaim. Akkor tűnt fel, hogy mennyivel jobb érzés emberek közt lenni, még ha nem is voltam velük annyira közvetlen viszonyban.

Csakhogy. Ugye hirtelen változtam és sokat, ami azt eredményezte, hogy pár barátommal eltávolodtunk (a különbségek miatt), a többiekkel viszont fokozatosan halt el az egész, mert hozzájuk képest én még unalmas voltam, és találtak nálam jobbat. Mire így kinyíltam, és nyitott lettem új barátokra, a korosztályomban már réges rég megvoltak a stabil barátságok. És hiába tudtam már könnyen új ismeretségeket szerezni, barátságok mégsem születtek. De az a legfurább, hogy szinte bárhová megyek, mindig találok valakit, akivel szinte azonnal egy húron pendülünk, és olyan az egész, mintha 1. naptól fogva ismernénk egymást, de amint kikerülünk abból a közegből, már nem ugyanaz az egész- Szinte döcögős onnantól kezdve minden.

És most itt vagyok, barátok nélkül. Neten hébe-hóba írogatunk 1-2 emberrel, de az nagyon nem elég.. találka is utoljára valamikor tavaly nyáron lehetett..

Párkapcsolatot véve viszont cifrábbnak érzem a helyzetet.

Sosem volt még egy sem, kimondott randi sem, ahogy azok a "bizonyos elsők" sem történtek még meg. Szerelmes is csak 2x voltam, egyikből sem lett semmi, mert elbénáztuk mindketten. A srác is, én is, mindkét esetben.

Így zéró tapasztalattal meg fokozottan nehéz dolog, úgy meg pláne, hogy nem is bízok már az emberekben, mert túlzottan sok csalódás ért (a fentebb említetteken túl is). Én magam sem tudom eldönteni, mit is akarok; egyik pillanatban hiányérzetem van, amiért nincsen barátom, de közben meg összességében el is vagyok egyedül, nem is fordulok meg olyan helyeken, ahol találkozhatnék valakivel. Illetve mostanság úgy összejöttek a dolgok, hogy szerintem elég időm sem lenne most egy friss kapcsolatra, meg úgy az ismerkedésre sem. -> ezzel is nyugtatom magam.

Közben viszont nem tudom, mi mehet még félre, mert a korosztályom nagyon nem nyit felém / nem vesz észre. Vagy az ilyen 17-18 éves (bocsi, de) gyerekek találnak meg, vagy a 40 körüliek. Én meg itt vagyok 23 éves fejjel. Meg gyakoriak az ilyen "szija, teccő/teccesz!" szintű megnyilvánulások is felém, és ez nagyon nem az a szint, amin mozgok. És ezt tényleg bárminemű bunkóság nélkül írom.

Hát.. igyekszem nyitott szemmel járni, meg nyitott, közvetlen lenni, illetve megragadni minden lehetőséget, hogy emberek közt legyek, új helyekre, új emberek közé menjek. Januártól még mozgalmasabb időszakom lesz, hátha legalább akkor sikerül valami, pozitív értelemben.

Hát én rohadtul nem jöttem rá, hogy miért vagyok magányos.

Általános iskolából nincsenek barátaim, mivel a negyedik osztály után megszűnt az iskola, ezért onnantól egy tök másik osztályba kerültem át pár volt osztálytársammal, akikkel akkor sem voltam jóban, és az után sem, akikkel jóban voltam, ők egy másik iskola másik osztályába kerültek át.

6. után a szüleim elváltak, fater vitt magával egy másik iskolába, ott megint nem sikerült annyi időt eltöltenem, hogy tartós barátságok alakuljanak ki.

Középiskolában végig egy jó közösség tagja voltam, volt egy tök nagy haveri köröm, akikkel napi szinten tartottam a kapcsolatot iskolán belül és iskolán kívül is, az iskolából lett végül barátnőm is, olyat amilyet mindig is akartam magamnak, kívül belül tökéletes.

Aztán bekerültem az egyetemre, és a régi barátok folyamatosan kikoptak az életemből, pedig én folyamatosan kerestem a többiek társaságát, de sosem viszonozta senki, a barátnőm is szakított velem, és azon kaptam magam, hogy megint magányos vagyok.

Egy félévet úgy jártam az egyetemre, hogy senkivel nem beszéltem, senki nem kereste a társaságom, senki nem írt Messengeren, aztán valahogy 3 másik sráccal egy csoportmunka kapcsán jóban lettünk, illetve még 2-2 sráccal is egy másik óra kapcsán, illetve az Tinderről összejöttem egy lánnyal az egyetemről, és onnantól volt egy köröm aki folyamatosan érdeklődött irántam, én is értük, reggel nem úgy keltem fel, hogy nincs kivel beszélni, minden nap szinte elmentünk valahova meginni egy sört, vagy megenni valamit, a barátnőmbe fülig szerelmes voltam, az azt követő 1 évben voltunk közösen nyaralni, a barátnőm is jóba volt ezzel a társasággal, szóval olyan életem volt, amilyenről álmodtam mindig is, életem legszebb 2 éve volt.

Aztán vége lett az egyetemnek, külön városban kezdtünk el dolgozni, a barátnőm szakított velem, ami nagyon a padlóra küldött, abból a nagy egyetemi társaságból mindenki lekopott 2 ember kivételével, akiket meg saját magam martam el magamtól miután folyamatosan magam alatt voltam a szakítás után.

Most itt vagyok 26 évesen, a munkámból adódóan nincsen semmilyen társaságom (full Home Office) a konditeremben sincsen senki akivel jóba lettem volna, párt keresnem nincs hol mivel társaságom akivel eljárjak helyekre nincs, munkahely kilőve, egyetem már nem játszik, utcán nem fogok leszólítani senkit.

Hogy hol csúszott el a dolog?

Általánosból esélyem sem volt barátokat szerezni, mert míg más 8 évig volt összezárva valakikkel, én 4 illetve 2x 2 évet, középiskolából ahogyan kivettem nagyon nem maradnak meg a barátságok, az egyetemi 2 barátom esetében valóban én rontottam el a dolgokat.

Talán ha sportoltam volna mondjuk általánostól kezdve, akkor nem járok így, de ezt dobta a gép.