Létezik egyáltalán olyan, aki az egész hátralévő életét magányosan éli?

Amúgy szerintem ez olyan dolog, hogy mit veszünk magánynak?

Az egyedüllét nem feltétlenül jelent folyamatos magányt. Míg létezik a társas magány kifejezés is, ahol hiába van mellettünk valaki, mégis egyedül érezzük magunkat. Ez utóbbi szerintem valahol sokkal nagyobb károkat okoz.

Ha belegondolok, barátaim nem nagyon vannak. Kapcsolatom szinte soha nem volt, csak néhány rövidebb, se veled se nélküled dolog. 30+ éves vagyok, és én például teljesen meguntam az embereket. Nem is vágyom igazán társaságra, ilyen oldalakon kiírom magamból amit akarok.

De nem vágyom nagy lelkizésekre, sem small talkra, sem a világ megváltására. Programokat nem velem szerveznek, amiket én szervezek azokra nem hívok soha mást.

Igazából elvagyok egyedül is mint a befőtt. Már azon gondolkozom, hogy kellene egy kutya vagy macska esetleg mindkettő aztán teljes lenne az életem.

A lineklt cikkben ez azért érdekesen hangzott:

A 72 éves férfi együtt ebédel a házában két társával, Agnesével és Andreával.

Amúgy nagy közhely hogy az ember társas lény, rengetegen nem szeretik a társaságot, keress rá pl a hikikomori szóra és meg fogsz lepődni.

Már tízévesen tudtam, hogy sohasem akarok párkapcsolatot, önmagamban vagyok teljes egész, szeretem a magányt. Az összes többi már csak bónusz. Ilyen bónuszok a barátaim, és azt szeretem, ha ők is ugyanígy érezek irántam, nem pedig az életük nélkülözhetetlen részére. Sajnos ismerek pár ilyen szerencsétlen sorsú, jellemzően tapadós embert, akikkel nem is érzem jól magam, és szörnyű belegondolni, hogy csak a szánalom miatt tartom velük a kapcsolatot, ahogy mások is, ha ugyan még nem pattintották le őket. Könnyű valakinek a fejéhez vágni, hogy "szánalmas vagy", de aki ezt teszi, valószínűleg fogalma nincs, mit jelent a valódi szánalom. Abban nincs sem indulat, sem lenézés, hanem megértés, és az ebből fakadó kínzó reménytelenség érzése, hogy hagynod kell valakit a vesztébe rohanni, ha nem akarod, hogy téged is magával rántson.

Nagyon nem tudok egyet érteni a szoros barátságok, pláne a párkapcsolatok és szerelem romantizálásával, egyszerűen azt látom, hogy ember ember narkójává válik, amikor meg egy ilyen kapcsolat megszakad, a szeretet jellemzően lelket felemésztő bánatba, haragba, akár gyűlöletbe csap át. Biztosan akad kivétel is, amikor békében válnak el a felek, akár időről időre tartják is a kapcsolatot, de gyanítom ez a ritkábbik eset.

Én, akikkel jól érzem magam, összeköt a közös érdeklődés, hobbi, de ezek a kötelékek lazák, és ha elszakadnak, meglehet, hogy később újra összeforrasztjuk, ha meg nem, akkor maradnak a szép emlékek. Nincsenek elvárások, sem megfelelési kényszer.

Férfiak is vannak tartós magányban?! Na az durva!

Azt hittem képtelenek ilyenre...

Igen

Nem birok emberek kozott lenni

Nekem az elég ha elmegyek bevásárolni aztán hazamegyek az egyedüllétbe

40 F