Éreztetek már olyat, mintha magányosak lennétek, de csak egy illúzió az egész?

A lakóhelyemtől egy éve egy elég messzi iskolába mentem ezáltal koleszos lettem. A volt osztályommal nem volt felhőtlen a kapcsolatom, sőt hívogattak még idén is párszor, de az új iskolában minden rendben. Vannak barátaim, a koliba is viszonylag jól kijövök mindenkivel, mégis, amikor hétvégén vagy szünetekbe hazaérek magányosnak érzem magam. A szüleim az egyetlen dolog akik ebbe a városba kötnek, mindenhol emlékekbe botlok, mindig emlékeztetnek a régi osztálytársaim hogy mennyire esetlen voltam, és hogy most mennyire "nagy az egóm", noha csak igyekeztem a sarkamra állni és nem eltűrni hogy tovább sértegessenek. Vagy tényleg elszaladt volna velem a ló amikor kijelentettem, hogy ha valami baj van velem mondjátok a szemembe de ne burkolt üzenetekben sértegessenek facebookon, ne hazudozzanak nekem folyton, mert fogalmam sincs hogy mi az igazi baj velem. Egyszer állok a sarkamra és abból is hatalmas balhé lett, a barátaim kétoldalról egymást sértegették. Pedig tudom hány ember áll mellettem ilyenkor úgy érzem nem érdemlek meg ilyen barátokat, pedig tudom hogy csak pár rosszakaróm akar elkedvteleníteni. Nem tudom kinek higyjek mert elég tépelődő vagyok és a sértéseken nagyon sokat gondolkodok, van-e alapja vagy nincs. De úgy gondolom jogos ha kiborultam hogyha a családunk anyagi helyzetén poénkodnak. Szerintetek mit tegyek ellenük? Nem tudom lerázni őket hiszen akaratlanul is beléjük botlok, érzem hogy összesúgnak mögöttem, többször a képembe röhögtek, hát hagynom kéne őket a fenébe? És a magány érzése csak egy illúzió?