Az emberektől való elszigetelődés egy öngerjesztő folyamat? Ha igen akkor mégis hogy lehet ebből kitörni?

Egy sztori ugrott be.

A nyáron b.szottul szétcsúsztam. Idén minden összejött, én is orvoshoz jártam, az asszony is, a gyerek is. Engem is utolért a klímapánik, Gelencsér András interjújával, hogy nemsokára összedől a civilizációnk. Ennek a tetejébe még bejött a háború, majd az egész tetején a korona a rezsicsökkentés-csökkentés bejelentése volt. Ilyen szinten még életemben nem csúsztam szét, gyakorlatilag minden nap egy küzdés volt, hogy képes legyek valahogy felkelni az ágyból.

Semmi kedvem nem volt emberek közé menni, akkor éreztem jól magam, ha otthon lehettem a feleségemmel, de pont ekkor jött egy haverom esküvője. Az asszonyok elmentek lánybúcsúzni, apukák meg nálunk aludtak: visongó kölkök, káosz, kánikula. Én azt hiszem, ilyen lehet a téboly. Úgy voltam, nem élem túl ezt az estét, a gyerekeimet már azért is meg tudtam volna ölni, ha nem úgy vettek levegőt.

Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy teljesen felszabadult vagyok. Röhögve toltuk a régi sztorikat a fickókkal. Majd hazaértek becsípve az asszonyok, hajnal kettőig dumáltunk, és azon kaptam magam, hogy igazából hónapok óta nem éreztem magam csak fele ennyire jól sem.

Innentől kezdve minden ilyen alkalomra kényszerítettem magam, hogy elmenjek. Az elején mindig gyűlöltem, de ha azt túléltem, mindig adott egy löketet a következő pár napra.

A lényeg: ha nincs az a lánybúcsús este, könnyen lehet, hogy sorra mondogattam volna le az ilyen haveros programokat, vagy ha el is megyek, csak frusztráltan alibiztem volna a sarokban. Emiatt szépen elindult volna egy spirál: az elszigeteltség gerjeszti a frusztrációt, de a frusztráció miatt még inkább elszigetelem magam. Egy idő után a haverok is inkább nem hívtak volna tovább, és kész.