Mégis mitévő legyek?

26 éves fiú vagyok. Elsősorban férfiak válaszát várom, mert úgy gondolom a problémám súlyát csak férfi oldalról lehet érezni.

Amióta az eszemet tudom, szorongok. Már az óvodában is éreztem, hogy valami nem oké vele, mindig azt éreztem, hogy én kisebb vagyok, soványabb, mint a kortárs kisfiúk. Mindig azt hallottam az óvónőktől, hogy X és Y most ovifocin van, ilyen olyan meccs van. Én pedig szimplán nem értettem, hogy miért nem mehettem én is ilyen edzésekre. Felnőtt fejjel gondoltam, hogy lehet fizetős volt, de ahogy később megkérdeztem anyámat, mondta, hogy ő semmi ilyenre nem emlékszik. Ez a mellőzöttség visszagondolva nagyon rosszul esett.

Aztán az általánosban már egyre jobban kezdett látszani, hogy sovány vagyok. Iszonyú vékony csuklóim voltak már akkor is, és sokat cikiztek is miatta. Ott már annyira nagy volt a szorongás, hogy a kötelező tesin kívül nem is sportoltam, viszont focin kívül semmi más nem is volt. Egyszer egy osztálytársam unszolására elmentem szánkózni pár helyi gyerekkel, meg nyáron focizni. Mind a kétszer olyan ellenszenv és utálat fogadott az idegen gyerekek részéről (mivel nem ismertek), hogy a mai napig beleremegek, ha visszagondolok azokra a maró buz!zásokra, amit ötödikesként megkaptam.

Aztán jött a gimi, és szembesültem vele, hogy sok srácnak már mély hangja van, meg iszonyú széles vállak, néhányan már rendesen borotválkoztak. Én meg konkrétan 170 centivel és még 50 kilóval sem kezdtem el a gimit. A helyzet ugyanaz volt, folyamatos cikizés, mindenből kimaradtam, amiből lehetett. Tesi szempontból a focin kívül SEMMI lehetőség nem volt sportolásra. Egy edzőterem sem volt a településen, ahol felnőttem.

Talán ami a legjobban fájt az az, hogy a hangom nem változott meg olyan mértékben, amennyire a fiúknak meg szokott változni, és ennek a hatását a későbbiekben is éreztem, sőt még most is.

A gimi úgy elszállt, hogy senkivel sem tartom a kapcsolatot azóta. Felkerültem Pestre, itt megcsináltam egy alap és egy mesterképzést is. Az egyetem alatt éveken keresztül szerettem volna magam "kigyúrni", ezért tettem is lépéseket. Barátokat megkértem, lehetne-e együtt, vagy csapódjunk össze esetleg. Ebből az lett, hogy egy sráccal háromszor eljutottunk a kondiba, aztán felszívódott, pedig én kompromisszumokra is hajlandó lettem volna. Elmentem edzeni személyi edzővel, de az anyagilag 21 évesen vállalhatatlan volt számomra. Egyedül meg egyszerűen nem ment, annyira szorongtam.

És itt vagyok 26 évesen, az egyetemi kapcsolódások mind elkoptak, cincogok mint egy kisegér, a karom mint egy pálca, undorítóan nézek ki. 176 centivel nem nyomok még 55 kilót sem. Szexuális életem nulla, férfiak társaságában el tudok süllyedni a sárga földig. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. A magánytól reggelente felkelni sincsen kedvem, enni is próbálok többet, de még étvágyam sincsen. Itthon szoktam edzegetni, de felszerelésem nincsen, kedvem sem.

Szakad meg a szívem amikor látok srácokat, hogy normálisan néznek ki, komolyan veszik őket más srácok, meg a nők. Nekem meg még egy átkozott munkahelyet is egy évbe került találnom. Ma lefényképeztem magam minden szögből, és annyira undorítóan nézek ki, hogy szinte a saját halálomat kívántam.