Hogyan tudnám hasznosítani amire rájöttem?

34 éves férfi vagyok. Az egész eddigi életem, mondhatni talán minden túlzás nélkül maga a nagybetűs pokol. Elhanyagoltak, magamra hagytak, többször megpróbáltak megölni, éheztem, mellette az iskolában is megaláztak, csúfoltak, bántottak, fizikális, és lelki értelemben egyaránt. Nem csak az osztálytársaim, hanem tulajdonképpen az egész iskola rám volt szállva. Kiközösítettek, kizártak maguk közül, és a hálóba sem léphettem. Folyton magányban, és megalázásban teltek a napjaim. Otthon pedig a már említett terror ment és nyomorgás. Elutasított józanul apám. Talán megvetett. Nyaranta nem igazán voltam tétel otthon. Nagyszülőkhöz dobtak ki, ahol szintén italozás ment, valamint az állatokkal való fajtalankodás. Rengeteget kellett éjszaka menekülnöm. Szóval, ha eddig elolvastátok, azt egyrészt köszönöm szépen, másrészt számotokra is világossá válhatott, hogy a pokol, mint jelző abszolút helytálló. Mindaz, ami történt velem, szétroncsolta a lelkem, tönkretette az önbecsülésem, lenullázta a jövőképem. Barátnőm nem volt soha még. Barátaim is kevesen vannak, bár hála Istennek vannak, ami azért is érdekes, mivel nem tanultam meg másokhoz kapcsolódni a kiközösítés, és kirekesztés miatt. A mai napig unszimpatikus vagyok az emberek zömének. Hogy ez miért van, nem tudom. Nem teszek ellenük rosszat. Az is elég, ha csak felbukkanok talán. Régen nagyon rosszul esett ez is, mára már annyira nem zavar, mivel azt tapasztalom, hogy aki az én fajtám, azzal megtaláljuk egymást. Emiatt alakult talán úgy, hogy lettek azért barátaim és nem váltam teljesen magányossá az életben, noha gyökértelennek érzem magam. Nagyon sokszor elmondták nekem az úgymond "alakulásunk" történetét. Apám saját szülei többszörösen kérték, figyelmeztették anyámat, hogy ne menjen hozzá apámhoz, mert iszik. De ő megtette és kezdetét vette a rémálom. Szóval napjainkról annyit, hogy nem volt soha barátnőm, mint ahogy említettem, illetve iszonyatos depressziós hullámokat élek át, és sokszor eszembe jutott a halál is már, mert mindezzel nem tudtam együtt élni, hiába foglalkozott velem pszichológus is, mivel igénybe vettem, mert beláttam, hogy nagy bajban vagyok. Sok infó felbukkant mostanában a múltról. Olyanok, amik ismét azt üzenik nekem, hogy nem az én hibám, ami történt velem. Rájöttem, hogy apám túl hülye volt ahhoz, hogy szeretni tudjon, és könnyebb volt elutasítania engem, mert képtelen volt megélni az apaságát, mivel őt is kb elutasításban élte meg az apja, nem igazán érzett semmit iránta, még csak rá sem nézett, mikor az anyja hazavitte. Ezt is tudom. Azt is tudom, hogy neki is csak ennyi jutott, de attól ő még borzalmasan tönkretette az életem. Azokról a gyerekekről is rendre hallok, akik az iskolában bántak velem állatként. Alkoholisták, drogosok szinte kivétel nélkül, illetve van aki szellemileg leépült mert kapta az élettől rendesen a magáét és nem bírta a kiképzést. Szóval ezek a gyerekek is rossz körülmények között éltek, és a saját nyomoruk miatt bántottak. Lenéztek, csicskának tartottak. Közben mindük közül mégis én maradtam talpon. Se drog, se ital, saját megélhetésem van, nem pedig anyáméknál lakom egésznap egy szobába kuporodva, 36 évesen és eltartva, mert megreccsentem attól, hogy esetleg a karma teszi a dolgát. Emlékszem, a szóban forgó srác vigyorgott a képembe, mikor egyik rokonunk meghalt, és sírva mentem be anyámhoz a munkahelyére, elmondani neki, hogy mi történt. Ő akkor közmunkán dolgozott ott, és pont látta ezt az egészet. Csak ennyire volt gonosz lelkű. Tehát zárva soraim, az a helyzet, hogy tudom, kikkel álltam szemben. Tudom, hogy nagyobb balekok voltak, mint amilyennek engem néztek, de sajnos nem tudom ezekkel az ismeretekkel, hogyan kezdjem begyógyítani a lelki sebeim, és felépülnöm? Itt van minden a kezeim közt, de mégsem tudom összerakni, hogy hasznomra fordítsam, és gyógyszerem legyen. Mit tanácsoltok? Hogy kezdjek hozzá? Köszönöm, hogy elolvastátok, és azt is, ha válaszoltok.