Hogyan engedjem el az eddigi életemet ahhoz, hogy végre boldog legyek?

Nagyon nehezen vettem rá magamat arra, hogy kiírjak mindent magamból, de talán jól döntöttem…

Több, mint 11 évvel ezelőtt a barátom és én szakítottunk. Teljesen magam alatt voltam, és nem kaptam segítséget a feldolgozáshoz. Azóta sem volt szerencsém, mert folyton olyan személyeket ismertem meg, akik addigra foglaltak voltak. És most is ebben a helyzetben vagyok: titokban figyelt kedvesem családapaként éli az életét, és fogalmam sincs, hogy sejt-e egyáltalán bármit is abból, amit legbelül érzek.

Az elmúlt évek során próbáltam ezeken túllépni, nem sikerült. Több pszichológusnál is jártam, de nem tudtak segíteni. Anyámnak pedig semmit nem mesélhetek el, mert hiába vannak jó meglátásai, konkrétan még mindig kiskorúként kezelne. Szeret, és én is szeretem, de nagyon nyomaszt, hogy még mindig ellenőrizni akarja minden lépésemet, akár 200 kr-ről is, és ezek miatt csökkentenem kellett a kommunikáció terén. Az egyetemi évek alatt ott volt az a kevés barát is, de nekik sem mesélhettem a bánatomról, mert ők sem voltak jobb helyzetben, így nem láthattam helyes mintát.

Mióta a munkahelyem miatt Budapestre költöztem, a szűk baráti körömmel szinte teljesen megszakadt a kapcsolat, csak hébe-hóba beszélek a régi ismerős arcokkal (és még csak nem is személyesen). Próbálok minél többször kilépni az utcára, utazgatni, lekötni más dolgokkal a figyelmemet, de eddig semmi változást nem éreztem. Nemrégiben a netnek köszönhetően felcsillant egy reménysugár, de ennek is csalódás lett a vége: a net alapján komolynak, határozottnak tűnő személyről gyorsan kiderült, hogy határozatlan, nincsenek konkrét céljai hosszútávon, távkapcsolatot szeretett volna velem létrehozni, és csak néha találkozni. Igaz, én már előtte is csak egyszerű barátságot szerettem volna tőle (mert legbelül reménykedtem, hogy ez a barátság is el tud indítani valamit), és többször is kimondtam, hogy igénylem azt, hogy a párom normálisan legyen mellettem, vagy, ha nem is mindennap találkozunk, de akkor is gyakran legyünk egymás társaságában. Ennek a találkozásnak szintén nem lesz folytatása.

Idén 31 éves leszek. Nagyon gyakran kerülget, vagy éppenséggel fog el a sírás, sokat agyalok azon, hogy mit csináljak ahhoz, hogy ne magányosan éljem majd életem hátralévő részét. Próbáltam optimista lenni, mert sokan mondják, hogy még fiatal vagyok, és bármi megtörténhet. Amikor nem a négy fal között vagyok, akkor is kínoznak azok a gondolatok, amiket elengedek, de valamiért visszatérnek, miközben menekülök előlük. Ilyenkor veszem észre leginkább, hogy Budapesten lényegében senkim sincs, akihez barátság kötne, mert akiket itt ismertem meg, azokkal csak munkatársi kapcsolatban állok, vagy esetleg olyan ismerősök, akikkel időnként csak hivatalos ügy miatt találkozok. Időnként arra döbbenek rá, hogy egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy változásokat érjek el, csak a folyamatos bánatot, fájdalmat érzem. Az egészségem sem a régi: az elmúlt néhány évben sokat romlott, bizonyos időnként nagyobb fájdalomrohamok kapnak el, melyek egy időre elmúlnak ugyan, de végül kiújulnak, és egyre drasztikusabb tüneteket produkálnak. Amikor bánatos vagyok és/vagy szorongok, akkor egy erősebb fejfájás is tudatja velem, hogy baj van.

Mitévő legyek, hogy megszabaduljak ettől a hatalmas tehertől, és végre boldogan tudjak élni? Mitévő legyek azok után, hogy hiába fordultam segítségért, nem lett jobb a helyzetem? Néhány kollégám – nekik ugyancsak nem mesélek ezekről a dolgokról – legyintésképpen annyit mondanak, hogy ne görcsöljek rajta. Ez a folyamatos görcsölés sem akar békén hagyni, mert tudom, hogy a szüleim gyakorlatilag csak bennem reménykednek, tőlem várják az unokák érkezését (a testvéreim sajnos még rosszabb helyzetben vannak, és anya úgy gondolja, hogy nekem van a legnagyobb esélyem a családalapításra).