Mit kezdjek azzal, ha jelenleg viszonylag jó életem van, de látom, hogy rossz felé tart? 28/F

Elvégeztem egy egyetemi szakot, amit nem az érdeklődési köröm alapján választottam ki, hanem, azért mentem arra, mert az otthonomhoz közel azt lehetett tanulni. Nem teljesen hülye vagyok hozzá, de azt így 5 évvel a diplomám megszerzése óta nagyon érzem, hogy nem rám öntötték ezt a szakot.

Ugyan benne dolgozom a szakmában, de egy olyan állásban, amiben nincs fejlődési potenciál. Magyarul beragadtam. A szakmán belül itt vidéken csapódtam ide, oda. A lakhelyem sokat jelentene nekem, de érzem, hogy ez itt csak vergődés. Viszont nem érzem azt, hogy Pesten, ahol sok állás van a szakmában bárki felvenne. Illetve, hogy tényleg ebben a szakmában szeretnék egy életen át dolgozni.

Anyagi körülményeim, képességeim, és lehetőségeim nagyon korlátozzák, hogy mást tanuljak. Ha neki is állnék tanulni valamit, akkor is dolgoznom kellene mellette. És legfeljebb csak sejtéseim vannak, hogy mit tanuljak. Ha 18 évesen tudtam volna, akkor nem ilyen agyalágyult módszerekkel választok szakot.

Eleve egy szerelem miatt mentem erre a szakra, hogy egy lány közelében maradhassak, aki akkor tetszett nekem. De kiderült, hogy nem lehet semmi a kapcsolatból. Valamelyest túl tudtam magam tenni rajta, de ő a mai napig rányomja a bélyegét a párkapcsolati próbálkozásaimra. Nem tudom teljesen odaadni magam másnak. Nem mintha annyira jóvágású srác lennék, hogy nagyon utánam vágynának a lányok. Sose volt senkim, egy randim se, pedig pár randimeghívást tettem életem során. És azt látom, hogy ezen a téren is az idő ellenem dolgozik.

Még a szülői házban élek, mindig is ott éltem. Vannak sajnos súrlódásaim édesanyámmal, de mégse egyedül élek a négy fal között, és van kihez szólnom, az öcséim közül is élnek még itthon.

Több testvérem van, így keveset öröklök majd, illetve a családi házunkat se tudnám a kevés jövedelemből megvenni. Illetve egymagamnak túl nagy is lenne.

A legnagyobb félelmeim, hogy hajléktalan leszek egyszer, mert nem tudom megoldani, hogy fizessem a lakhatást, félek attól, hogy onnantól kezdve, hogy önálló életet kezdek élni, az örök magány vár rám. Illetve az, hogy értelmes embernek gondoltam magam, és szerencsésebb pályaválasztással kiteljesedhettem volna valamiben. Attól is félek, hogy egyszer olyat kell dolgoznom, ami még kevésbé fog illeni a személyiségemhez, még alacsonyabb presztízse lesz, és a maradék önbecsülésem is elveszítem.

Nem szeretném a maradék önbecsülésem is elveszteni, de néha úgy érzem, hogy elmegy mellettem az élet, és csak azt fogom észrevenni, hogy már nekem harangoznak, pedig sok minden kimaradt az életemből.