Az egyedüllét vagy a társas magány a rosszabb szerinted?

Egyszer egy sorozatban hallottam és szerintem nagyon igaz: Az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal.

Szóval ha valaki egyedül van de teljesen jól van úgy és nem is hiányzik neki a társaság akkor azzal semmi baj sincs, attól még nem magányos szóval nyilván ez a jobb.

Ha viszont úgy van a kérdés hogy a magány vagy a társas magány a rosszabb akkor saját tapasztalatom szerint a társas magány rosszabb. Viszont mindkettő rossz mivel ahogy az #1es is írta az ember alapvetően egy társas lény ami nem bírja a magány akármelyik fajtáját sem hosszútávon.

Ahogy előttem írják, az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal.

A társas magány viszont magány. Utóbbi esetben nem elég hogy boldogtalan vagy, még ott is van valaki melletted aki zavar és csak rosszul érzed tőle magad, de mégis alkalmazkodni kell hozzá.

Na meg mi az egyedüllét? Párkapcsolati vagy egyéb szempontból is nézzük? Mert nekem párom nincs, de egyedül szinte sosem vagyok, vannak barátaim, társaságom.

A társas magány. Főleg ha egy kötelemmel jár együtt, magyarul lényegében nem tudsz kilépni belőle, tehát kvázi nem tudsz rajta változtatni, ha egyszer nem döntöttél jól, csak nagyon drasztikus lépésekkel, amik adott esetben a társas magánynál is bizonyos értelemben súlyosabb problémákat indukálhatnak (szétszakadó család, lelki sérült gyerek, stb.)

Az egyedüllét ehez képest tulajdonképpen a lehetőségek tárházának tűnhet.

Ugyanakkor az egyedüllét is lehet társ nélküli magány is, illetve lehetőség a később rossz döntésnek bizonyuló döntések meghozatalára is;

mint ahogy a társas magányban is, ha mindeközben van mégis egy család a háttérben (pl. gyerekek), az sok mindenért kárpótolni tud.