Mit csináljak, ha magányos vagyok?

Olyan nincs hogy nem kellessz senkinek. Értékes ember vagy mint bárki más, és a fogalmazásod alapján még normális is, ami nagy kincs, hidd el.

Biztos vagyok benne hogy vannak olyanok akik nagyon örülnének ha te lennél a párjuk.

Tudom hogy nagyon nehéz ismerkedni, még nőként is nehéz, és látom ismerősi körben hogy férfiként még nehezebb, de én hiszek abban hogy előbb-utóbb mindenkinek összejön.

Talán ha nem görcsölnél rá, egyszer csak rád találna. Annyi is elég ha nyitott szemmel jársz. Persze próbálkozni kell, csak nem erre tenni fel az egész életkedvedet.

Én nagyon-nagyon sokáig voltam magányos, szintén az öngyilkosság küszöbén, és megnehezítettem a saját dolgom, mert folyamatosan ezen kattogtam, semminek nem tudtam örülni, mert minden jó dologról az jutott eszembe, hogy mit sem ér ha nincs társam.

Mikor már nem bírtam tovább, tudatosítottam magamban hogy a görcsösséggel csak rontok a saját lelki állapotomon, és akkor teljesen megváltoztak a dolgok.

Egészen biztos vagyok benne hogy nem maradsz örökre egyedül, lesznek még jó idők.

Nekem 31 évesen lett először kapcsolatom. 29 évesen még abban a tudatállapotban voltam amiben most te. De ismerek olyat is akinek még nálam is később jött össze.

A csúnyaság nem gond. Én egy előnytelen külsejű nő vagyok, és találtam magam mellé egy szintén előnytelen külsejű férfit. Nem vagyunk attól kevesebbek hogy nem nézünk ki jól, ugyanúgy tudunk szeretni.

Ha körülnézel az utcán, nemcsak a szép embereknek van párja.

Azt elismerem hogy az önbizalomhiány problémás társkeresésnél, mert negativitással társul. Átéltem.

A negatív embereket a többség kerüli, de ha belegondolsz, te is inkább egy pozitív, mosolygós, kommunikatív emberrel elegyednél szóba ha választhatnál, mint egy szorongó, negatív emberrel.

Én egyrészt minden ismerkedési próbálkozásomnál nyíltan elmondtam hogy mi a helyzet velem, hogy problémás vagyok mert van némi lelki gubancom, hogy senkit ne később érjenek meglepetések, másrészt mindig mantráztam magamnak hogy ne vegyem olyan komolyan a dolgokat, ne pozicionáljam túl magam. A világ szemszögéből csak egy porszem vagyok, senki nem azzal van elfoglalva hogy én szorongok, mindenki magával foglalkozik. Így igyekeztem öngyógyítani magam, és először kényszer volt az egész, de idővel könnyebb lett. Ez a "fake it till you make it" dolog szerintem működik.

Most is hajlamos vagyok lebecsülni magam és szorongok is, de fényévekkel jobb a helyzet mint régen. Apró lépésekben haladok, minden könnyebben megy ha az ember nem gondol bele hogy mekkora meló van előtte.

Nekem pl tökéletesen elég amit magadról írtál, ha egy férfi "okos, intelligens és tehetséges" és teljesen biztos vagyok benne (és erre a nyakamat is tenném) hogy rengeteg nő van aki szintén ezeket keresi a férfiakban.

Nincsenek Kanadában olyan emberek akikkel megmaradt a kapcsolat és tudnának segíteni megtapadni ott?

Az a baj ebben is, hogy egyedül nehezebb. Sokkal könnyebb azoknak akik vagy ketten vágnak bele, vagy ha egyedül, akkor úgy mennek ki hogy van kihez menniük. Persze vannak akik teljesen magukra hagyatkozva is végigviszik. Az viszont szerintem ábránd hogy ott könnyebb lenne ismerkedni. Itt is menni fog ez neked, ha esetleg mégis maradsz. Ebben biztos vagyok. Ha te nem is hiszel (még) magadban, én hiszek benned. Látom a soraidon hogy neked van visszaút ebből az állapotból.

(Sok olyan kérdezőt látni itt akiknek nincs.)