Miért fáj annyira felnőtt nőként az, hogy nem szeret senki?

Nem mástól kell várni a megoldást

Mindenki csak saját magán segíthet

40es évei második felében járó férfi vagyok. Totál megértelek abban, amit írsz, mivel az ember alapvetően társas lény és ún falkaállat, azaz nem a teljes magányra születtünk.

Az ilyen trollokkal ne foglalkozz, hogy "ne mástól várd, meg csak magadon segíthetsz", mert ha nem találod az utat, akkor konkrétan baśżhatod az efféle okoskodást.

Nekem sem volt sosem szerencsém a nőkkel. Viszonylag kései volt, amikor elkezdtem "csajozni", inkább a komoly kapcsolatok voltak előtérben, majd 26 évesen lettem úgy igazán szerelemes. Ebből lett egy 15 évig tartó párkapcsolat, mely alatt szentül meg voltam győződve, hogy öregkorunkig együtt maradunk. Hát aztán akkorát koppantam, mint veréb a trabantrácson, amikor a drága otthagyott, mint eb a szarát. No ekkor fogott el első körben ez a "nem vagyok szerethető" típusú önvád. Kb fél év kőkemény ivászat után kezdtem újra bele az életbe. Bulik, ismerkedések stb. És nem tudom, hogy pl nekem is mit kellene a semmiből önmagamon felfedezni, ami miatt az lett az osztályrészem és érdemem, hogy csupa olyan nőt vonzottam be, akik magukkal nem voltak rendben. Kötekedtek minden banális apróságon, állandóan kritizáltak, semmi nem volt jó stb. Ezeket aztán magam hajtottam el mindet, jó sok éve már, hogy bele sem megyek ismerkedésbe, mert előre úgy érzem, hogy csak az energiámat, időmet, pénzemet vesztegetném vele.

Sok ismerősöm és pl még apám is, amíg élt, mindig afféle társadalmi nyomást próbáltak gyakorloni, hogy az lenne a feladatom, hogy megnősülök, családot alapítok, gyerekek születnek, stb. Sokáig még lelkifurdaltam is a témán, aztán miután az ezotéria, spiritualitás, keleti filózófiák, stb terén is elmélyültem, azóta valahogy úgy vagyok, hogy azt mondom: "Kedves Univerzum, azt várod, hogy tisztes családapa legyek, de képtelen vagy egy igazán odaadó, őszintén szerető és elfogadó nőt küldeni? Tényleg? Akkor fuck you a tudományodat." Akkor kapja be az összes tudatalatti, az istenségek, az univerzum, az akárki, akármi. Én éveket fektettem komoly önismeretbe, önfejlesztésbe. Nagyon sokat próbáltam magamba szállva keresni, hogy mi lehet az oka annak, amiért szinte taszítom a nőket, vagy max a gyökereket vonzom be, de belefáradtam. Pedig anno mindent beleadtam a párkapcsolatunkba, őszinte szeretetet, szerelmet, odaadást, hűséget, sosem kuffantottam félre, nem dohányzom, nem drogozom, ital is csak max ünnepekkor és mértékkel, de hiába. Pedig ápolt, stabil egzisztenciájú kulturált pasi vagyok, aki nem kell senkinek. De ma már ott tartok, hogy "tudod mit, akkor dugd fel magadnak az összes romantikus párkapcsolatos, családalapítós elvárást, dolgot stb." Ezt valahogy úgy azoknak a tényezőknek üzenem, amik rajtam kívül állnak, de akadályoznak. A régi szégyen és bánat átment egy cinikus, szarkasztikus, gúnyos arroganciába. Egy ilyen "leszarom, már nem is érdekel" típusú fásult, kiégett hozzáállásba.

Nyilván ez nem vígasztal, kedves kérdező, bár sorstársakat találni mindig megnyugtató, de azt akartam sugallni, hogy senki és semmi nem szolgál rá arra, hogy az ember a belső tartását vesztve esdekeljen mások szeretetéért, szerelméért, figyelméért. Ha nem, hát nem. Csak aztán ne csodálkozzon senki, ha egy idő után én is így állok hozzá az emberekhez.

Ugyanígy vagyok,mint Te kérdező csak tíz évvel fiatalabban.

Hülyeség,hogy segítsen magán?

Hogyan segíthetne,amikor sosem érezte át a szeretetet?

Egy normális férfi kellene neki,különben épp olyan pokol lesz az élete,mint nekem.

De vígasztaljon,hogy az élet nem tart örökké hála az égnek.