Úgy tartja a mondás, hogy azzal kell foglalkozni, aki szeret, aki nem, azt pedig hanyagoljuk. Na de mi van akkor, ha nincs olyan ember az életemben, aki szeretne?

Keresem ismeretlenek társaságát, de azoknak is egy vadidegen vagyok, és így senkivel nem tudok beszélgetni, kikapcsolódni.

Szülőkkel nem jövök ki jól, minden feszültségüket rajtam vezetik le. Már annak is örülök, ha egyedül lehetek, de az sem az igazi. Próbáltam beszélgetni csevegős oldalakon, társkeresőt is megpróbáltam, és mintha zavarná másokat, hogy nincs társaságom. Mintha nyerni akarnának rajtam keresztül pluszban embereket, erre viszont alkalmatlan vagyok.

Volt évfolyamtársamat bejelöltem Facebookon még szeptemberben, találkoztunk, beszélgettünk, filmeztünk, ilyesmik. Megbeszéltük, hogy majd még összehozzuk a dolgot. Egy hét múlva sem jelzett, gondoltam rákérdezek mizu vele, de passzív volt. Gondoltam, rossz kedve van, nem vettem biztosra, hogy nem kedvel. 3 hét múlva érdeklődtem felőle, már nem válaszolt, úgyhogy hagytam.

Mindkét testvéremnek írtam még tavaly, meg pár hete is, hogy van-e kedvük elmenni sétálni, vagy akármit csinálni, erre elterelték a témát, végül letudták annyival, hogy majd igen. Mindig ezt játsszák el. Én nem megyek hozzájuk, mert eddig akárhányszor mentem, sosem volt alkalmas, és utálok felesleges lenni, nem kell hogy kerülgessenek.

Kitaláltam közös programot a szüleimmel, könyörögnöm kellett, hogy együtt legyünk. Anyám végig engem szidott, hogy undorító vagyok meg önző, és hogy neki ehhez rohadtul nincs kedve (kürtős kalácsot mentünk enni meg sétáltunk a vízparton.)

Volt szomszédra írtam rá pár hete, hogy mi a helyzet vele, találkoztunk is. Ő nyugdíjas, egyedül él. Mostanában pedig nem ér rá valamiért, úgyhogy vele sem fogok már találkozni.

Mégis mihez kezdjek? Nincs kihez szólnom, egyszerűen megfulladok.