Hogy felejtsem el az iskolai életet és szokjam meg a munkás hétköznapokat?

Nem gondoltam volna, hogy találok valakit, akivel ennyire hasonló a problémánk.

26 éves vagyok, már diplomám is van (azt is már 4 éve szereztem), de még mindig nem tartok ott fejben, hogy az életkorom szerint én már egy dolgozó ember vagyok. Ennyi idő alatt sem bírtam megszokni az általános munkahelyi szokásokat (amik nagyjából minden munkahelyen érvényesek). Ugyanazokat a dolgokat hiányolom az iskolás éveimből, amiket te is.

Azt vettem észre magamon, hogy még mindig kamasz vagyok. Tehát ha felvesznek egy munkahelyre, akkor tudat alatt azonnal próbálok találni legalább 1 embert, akivel szövetkezni lehet a főnökség ellen. Az eszemmel felfogom, hogy ez mennyire rossz, de a mai napig nem sikerült leállnom ezzel a viselkedéssel, egyszerűen a véremben van. Teljesen úgy állok a főnökökhöz, mint egy átlagos középiskolás a tanáraihoz, pedig totál más élethelyzet a kettő, mégsem bírok különbséget tenni. Egyetemen is sokszor rácsodálkoztam, hogy miért nem dobáljuk galacsinnal a tanárokat, meg miért nincs szükség fegyelmezésre. Bármennyire is röhejesen hangzik, én ezen nagyon nehezen tettem túl magam, és nagyon negatív dolognak találtam, hogy úgymond rend van. :D

Nagy régen olvastam egy könyvben (amit már sajnos nem találok, és a neten sem találtam ehhez a témához anyagot), hogy az emberi személyiségfejlődésnek alapvetően 3 szakasza van ideális esetben, viszont rengetegen örökre elakadnak az első 2 szakasz valamelyikén.

Az első elakadási lehetőség kisgyermekkorban van. (Óvoda és általános iskola alsó tagozat.) Akik itt akadnak el, azokra jellemző a feltétlen engedelmesség és a megfelelni akarás. De ezt nagyon szélsőséges értelemben mondom. Ők azok, akik bármit megtesznek, hogy a főnökeiknek, a szüleiknek és még sokan másoknak megfeleljenek. Még olyan áron is, hogy a hozzájuk igazán közelállókat elárulják. (Akár a gyereküket vagy a szerelmüket.) Az ilyen emberek például ideális besúgók.

A második elakadási lehetőség kamaszkorban van. Az ilyen emberek folyamatosan lázadnak mindenféle apróság ellen. A feletteseiket sokszor akkor is az ellenségüknek tekintik, amikor az teljesen normális és korrekt. A főnök/tanár/szülő csak rossz lehet. A munkatársait folyamatosan lázítja a főnökség ellen.

És a harmadik állomás a valódi felnőttkor, ami nagyon kisarkítva azt jelenti, hogy az első két pont átlaga, az "arany középút".

Elég egyértelmű, hogy én a második pontnál akadtam el, és az írásodból nekem úgy tűnik, hogy te is. Ezért sírod vissza annyira az iskolát, mert ott sokkal inkább teret adnak a lógásoknak és a szabályszegéseknek, mint a munkahelyeken. Bocsi, nem megbántani akarlak ezzel, mert velem is ugyanez a probléma. Ez egy simán bevállalható dolog. Sőt, még az is lehet, hogy egyáltalán nem igaz ez a feltételezésem veled kapcsolatban, mert rosszul értelmeztem az írásodat.

Egyébként érdekes, hogy nagy átlagban a második pontnál elakadó emberek a legkevésbé sikeresek az életben, pedig pszichológiai értelemben "jobbak", mint az első pontnál elakadók, mégis ők tudnak jobban érvényesülni ebben a világban.

Mi a baj a munkás hétköznapokkal?

Ugyanúgy vannak jó közösségek munkahelyen is, utána pedig elengedheted és a sulival ellentétben nem kell délután azzal foglalkoznod, hanem azt csinálsz, amit akarsz.

És még pénzt is kapsz.

Én jobban szeretek dolgozni, mint iskolaba jarni.

Viszont a jo hir, hogy melo mellett is tanulhatsz

Többe vannak így, mint gondolnád, nem egy ismerősöm szerzett csak azért több diplomát (végig kitűnő tanuló volt), mert megszokta, hogy iskolába jár, a munka világa pedig idegen volt neki. Ez nem lustaság, mert jó eredménnyel és sok munkával tanultak, csak nem tudtak mit kezdeni magukkal az életben.

Nehézség, ha minden barát, ismerős dolgozik, akkor átalakul minden, elfogy az ember körül a régi élete. Ezt el kell fogadni. Nincs rá megoldás.

Ha nincs gondod a napi 8 órás munkával, akkor próbáld ki, és kollégákkal is lehet jó kapcsolatot kialakítani, nem egy unkaközösséget láttam már, ahol nagy nevetések vannak a kemény munka kellett, és hát... Ott is van kv szünet, reggeli és ebéd... Ki tud alakulni egy jó közösség.

Ha nem tudsz hagyományosan dolgozni, akkor nehezebb dolgod van. Vannak tevékenységek, amivel szabadúszóként is tudsz érvényesülni: ha valamiben jó vagy vállalkozhatsz, ha nem, akkor idénymunka jelleggel vállalsz feladatokat. Ha elmodod mi a szakmád, és a munkán kívül mit szeretsz, mivel foglalkozol szívesen, akkor, talán tudunk segíteni. Írd le azt is, ha bármi lehetnél, akkor mivel foglalkoznál. Merre laksz? Város? Vidék? Nagyváros?

Értem a problémát abszolút. Kicsit ugyanezt érzem, mondjuk én 2 éve dolgozom lassan. kiegészítve azzal, hogy amióta csak a munkás hétköznapok vannak, iszonyat sebességgel megy az idő, úgy érzem magam, mint azokban a borzalmas vígjátékokban, ahol időhurokba kerül a főszereplő és újra éli ugyaznazt a napot. csak én belenézek a tükörbe és látom eltűnni szép lassan (inkább gyorsan?) a fiatalságomat. Ha ez így megy, 1

Perc és vége a huszas éveimnek így, hogy nem történik velem semmi, érdekes, csak bemegyek az uncsi munkahelyemre minden nap, aminek legalább örülök hogy van. Sulisként mindig volt mit várni, volt egy ritmusa a dolgoknak: programok, őszi szünet, nyári szünet, stb, mindig volt sok változás, lassabban ment az idő...Meg a barátok, haverok. Itt azt kellene tennem gondolom, hogy egyrészt kell egy hobbi, kimozdulás, amit most a covid miatt nehezebb találni, pont 1 éve érzem ezt ilyen szörnyem úgyhogy lehet összefüggés. Meg a magánéleti sikerek miatt is lehet picit tartalmasabb az élet, amitől megint csak messze vagyok. Se férj, se gyerekek, se kutya, se macska.

Te nem vagy sztem amugy lecsúszva semmiről, egy nappalis egyetemről sem, én azért kicsit idősebb vagyok nálad, plusz nincs felmenő családom, aki támogatna, így meg kell élnem. Meg azt tudom javasolni, amit magamnak is, hogy amennyire lehet, meg kell tölteni tartalommal a hétköznapokat, és akkor talán elviselhetőbb a mókuskerék.