Mit tegyek, ha szorongok attól, hogy egyszer mindenki elhagy és rettegek, hogy magányos maradok?

Ahogy telik az idő, egyre több barátságom megy tönkre, egyszerűen elhal az egész. Ahogy "idősödöm", egyre több ember talál magának párt, párkapcsolatba kerül és - ha nem is teljesen szívódnak fel-, de szinte minimalizálódik mind a kommunikáció, mind pedig bármiféle találkozás. Aztán egy idő után el is hal. A fiú barátoknál sem jó érzés ez, de ott azért jobban meg tudom érteni, hiszen kellemetlen lehet a barátnőjük előtt egy fiú-lány barátságot felvállalni. De sajnos a lány barátnőknél is ezt érzem.

Pár évvel ezelőtt egy pezsgő szociális életem volt, állandóan jöttünk-mentünk programokra, több olyan barátnőm/barátom volt, akivel aktívan tartottuk a kapcsolatot és ilyen mélyebb barátság volt köztünk, de sajnos ezek zöme elhalt. Én egy ideig mindig próbálkoztam, de mivel egyoldalú volt, én is abbahagytam, és hát mivel ők sem kerestek, teljesen elhalt az egész.

3 éve vagyok párkapcsolatban, szerencsére ezzel nincs semmi baj, ugyanakkor én olyan vagyok, hogy a párkapcsolat MELLETT/ELLENÉRE sem tűnt el az igényem, hogy barátnőkkel beszélgessek, ugyanúgy keresem őket és érdeklődő vagyok. De valamiért ez fordítva nincs így, és ezt sajnos nehezen tudom elfogadni. Mostanra lényegében 1 barátnőm maradt, akire azt mondom, hogy tényleg tudok számítani, ő egy gyermekkori barátnő, 12 éve vagyunk barátnők (bár ő szingli egyelőre). Mindenki más felszívódott az életemből, és eltűntek olyan barátságok is, amiket nagyon sokáig mélynek, bizalmasnak és tartalmasnak gondoltam.

A hobbimat sajnos egy éve nem igazán tudom űzni, mert a vírushelyzet ezt akadályozza, talán addig a hobbimmal "kitűntem" a tömegből, de így, hogy egy éve lassan itthon ülök a távoktatás miatt (harmadéves egyetemista vagyok) egyszerűen azt érzem, az életem rettenetesen unalmas, monoton és besavanyodott lettem. Tavasszal azért jobban eljártam sportolni, több időm is volt, de most ilyen depis is vagyok, nincs kedvem sportolni, mert egyszerűen hiányoznak a szociális tevékenységeim, amik eddig motivációt adtak és feltöltöttek. Egyszerűen megszűnt a hobbim, a barátságaim leépültek és az egykori mindig vidám és pörgős énemből egy megkeseredett ember lett. Nyilván ezt nem szoktam elmondani, mert ez is "taszító" lehet, lényegében anyáékkal és csak ezzel a legjobb barátnőmmel tudom ezt megbeszélni. Viszont ennek a barátnőmnek van egy saját szakkolis társasága, tehát sokszor ő sem ér rá, elfoglalt stb, ami teljesen érthető, csinálja csak (neki legalább vannak barátai :D ), nyilván kisajátítani sem szeretném.

Egész nap egyedül vagyok itthon, 2-3 naponta a barátommal töltöm az estét és másnap elmegyek tőle (nem tudok ott maradni, mert egyszobás kicsi a lakása és olyan a munkája, hogy állandóan jönnek-mennek az ügyfelei, percenként kell telefonálnia és tanulni nem tudnék ott sajnos emiatt), hétvégék kb. 2/3-át is együtt töltjük. Anyával és bátyámmal élek amúgy együtt, de ők eljárnak dolgozni, este 6 körül érnek haza, mondjuk legalább akkor van társaságom. Van bennem egy félelem, hogy a barátom is elhagy, mert érzi a ragaszkodást rajtam, meg hogy mennyire unalmas lett az életem és talán már nem leszek számára többé izgalmas. Igazából a többi barátom kapcsán is ez a gondolatom, hogy egyszerűen unalmas lettem nekik vagy passz és azért kopott el a barátság. Lehet, rosszul fogalmazom ezt meg.

Egyszerűen rettegek, hetek, hónapok óta olyan szorongásom van, van sokszor, hogy annyira eluralkodik rajtam ez az érzés, hogy napokig étvágyam sincs, le is fogytam az utóbbi időben kicsit (nem sokat, 57 kg-ról 53-ra), pedig a karantén alatt kb. mindenki hízik. Sokszor kap el a sírás is, különösen, ha a barátommal borozunk és éppen jön valami negatív sugallat, képes vagyok utána az egész estét végigsírni, és el sem tudom mondani, miért, mi a bajom konkrétan. Szegény barátom nem érti ezt a helyzetet, tudja, hogy nehéz időszakom van, de ő egy állandóan pörgős, pozitív valaki és gondolom, kevésbé tudja átérezni, átélni. Ezeket a "mutatványokat" is abba kellene hagynom, mert egyszerűen taszító.

Rengeteg a tanulás, egész nap ezzel kell foglalkozni szinte (pláne így vizsgaidőszak előt), sőt sokszor hétvégén is, tehát unatkozni nem unatkozom, de ettől függetlenül a gondolataimat nem tudom elterelni.

Igazából egy kívülálló azt látja, hogy nekem biztosan megvan mindenem és talán így is van, lehet bennem van valami hiba, nem tudom, miért lettem ilyen az elmúlt időszakban.

Dolgozni nyártól kezdek, addig sajnos rengeteg minden feladatom van és nem igazán látom reálisnak, hogy tudjak dolgozni, pedig az is biztos jót tenne. Pszichológuson is gondolkodtam (volt rá példa régebben, hogy jártam pár hétig, mikor dolgoztam és volt rá pénzem), de jelenleg nem dolgozom és nincs rá pénzem. A szüleim elváltak, így anyagilag sem vagyunk túlzottan eleresztve, így pláne pofátlanság lenne ilyesmire pénzt költeni. Bátyámtól sem szeretnék kérni, mert ő pedig pár hónapja kezdett dolgozni és most az a legfontosabb, hogy magának tudjon félretenni.

Köszönöm annak, aki ezt a regényt elolvasta, meg különösen a türelmét, mert hát elég fárasztó ennyi panaszkodást olvasni, ezt aláírom. :D

Köszönöm a tanácsaitokat, véleményeteket, ha van a témában tapasztalatotok, azt is nyugodtan megoszthatjátok velem.

22L