25 évesen sem tudok talpra állni, hogy lábaljak ki?

25/N vagyok.

A gyerekkorom elég durva volt. Anyukám alkoholista volt és skizofrén. Lopott, hazudozott, aztán amikor gondja volt, hozzám menekült (10-11 évesen az ő pénzügyi problémáit hallgattam). Én takarítottam fel a hányását amikor ittas volt, főzni nem főzött rám, amikor gyerekként közöltem, hogy csináljon nekem tésztát, közölte, hogy nem. Az iskolában nem voltak barátaim, ellenben kitűnő tanuló voltam. Olyan teljesítési kényszerem volt, hogy nyolcadikban minden áldott reggel hánytam iskolában, mert féltem, hogy hibázom.

Aztán jött a gimnázium. Egyszer ültem az iskolában és egy nagyon rossz érzés hasított belém; haza rohantam és anya megint hányt az alkoholtól. Ez volt az a pont, ahol én összeomlottam 16 évesen, és brutálisan pánikbeteg lettem. Olyan szinten, hogy nem tudtam haza jönni egyedül a gimiből, minden nap haza kellett kísérnie egy barátnőmnek. Lefogytam egy hét alatt 8 kilót, nem mertem tömegközlekedni, boltba menni. Apám(és neki az új párja) segítettek nekem, elvittek pszichológushoz, pszichiáterhez, gyógyszert is szedtem, Apa párja pedig naponta egy órára felhívott, hogy beszélgessünk. Eközben a gimiben a barátaimat is elvesztettem, és egy mérgező kapcsolatba menekültem, ahol nagyon durván megcsaltak.

Gimi után három évig otthon maradtam, nem csináltam semmit. Életem mélypontja volt; annyira rosszul voltam, hogy nem tudtam kimenni az utcára se. Azonban rájöttem, hogy muszáj ebből kilábalni, és elvégeztem egy egyetemet, most csinálom a mestert.

Édesanyámmal azóta nem tartom a kapcsolatot, viszont az orvosok, gyógyszerek, életmódváltás, stb. ellenére sem jövök helyre.

Kollégista lettem, hogy elköltözzek a házból. SZégyen vagy sem, 25 évesen még APukám tart el, hogy a mestert csinálni tudjam.

A BA képzésem alatt a nagymamám haldoklott, illetve nagyon idős volt, és Apukám, a párja és én láttuk el. Minden nap rohantam haza suliból, hogy enni adjak neki, reggel felkeltem korábban, kórházba vittem, mindent csináltam. És ez napi szinten volt.

Mellé azt nem említem, hogy van egy szellemileg sérült testvérem, aki volt, hogy ököllel széttörte az ajtót itthon.

Próbálok barátkozni, de egyszerűen az emberek elzárkóznak előlem. A pasik is. Kívülről egy csinos lány vagyok, ápolt, szép, de belül romokban. Csak nyugtatókkal tudok aludni, minden nap szorongok, és a mai napig nehézség emberek közé mennem MINDEN EGYES NAP. Olyan, mint egy ördögi kör. És próbáltam már mindent, testmozgást, jógát, barátkozni, programokra eljárni, tojni mindenbe, de már kezdem feladni. Nem tartom igazságosnak, hogy ennyire szenvednem kell azért, amit el sem követtem. Vannak jobb napjaim, de elég kevés. Kívülről senki nem lát semmit, ismerősök sem, mert az életnek mennie kell tovább: viszont például az is nehézség, hogy elmosogassak. Csinálom, de akkor sem múlik el, hogy ne nehézség lenne. Mindenki mondta, hogy idővel jobb lesz, de egyszerűen nem. 9 éve szenvedek pánikban, orvosokat, szakembereket is megjártam, és nem tudom még mit lehetne tenni.

Igazából hasonló emberek történetét, ötleteket, tanácsot, mindent várok. CSak jól esett kiírnom magamból.