Ti hisztek abban hogy egyszer majd a Jóisten kárpótolni fogja a magányos embereket?

8#

involuntarily celibate

Amúgy igazad van, hogy nem illik rátok ez a kifejezés, mert ti önszántatokból döntöttetek úgy, hogy lúzerek lesztek, dehát a köznyelv ezt használja a fajtátokra

Senki se fog kárpótolni semmiért, az életed olyan amilyennek hagyod lenni. Persze, hogy semmi se igazságos, mindenki máshol kezd, valakinek könnyű, valakinek nehéz. Ennek ellenére szerintem mindenki megpróbálhatja kihozni önmagából a maximumot.

Nekem az a fura az incelekben, hogy csomoszor azt látom, hogy full átlagos, elvétve helyes sracokról van szó, akinek inkabb pszichológusra lenne szüksége, nem plasztikára.

Egyik:Isten szemében nincs csunya ember

Masik:vannak csunyák akik nepszerüek es millio haverjuk van es szereti mindenki

Inkabb ez vmi belsö fogyatékosaggal függ össze es nem a külsövel. Pl ha valaki antiszocialis vagy asszocialis vagy szocfobias vagy ugy introvert hogy attol szenved es magányban kényszerül igy èlni es boldogtalan. Az az ö hibaja hogy nem tud mit kezdeni az ajandékként kapott èletével amit szabad akarattal ugye ö maga iranyithat mint amikor beülsz egy kocsiba azt is meg kene tanulni elötte vezetni. Ha vki nem tudja megtanulni es nem tud igy vezetni, szerintem azert nem jar karpotlas.

Mégis minek az ajándéka az élet, a nemlétezésnek?

Valaki más meg azt írta hogy a kérdező támad titeket, amikor ez fordítva igaz. Tényleg csak ennyire egyoldalú és képmutató véleményeket lehet itt olvasni?

Hogy a kérdésre válaszoljak röviden: Szerintem a kárpótlás nem lesz elég semmire sem, mert nem ad végső indokot a károk értelmére, ha azok elfogadhatóak egyáltalán. Lehet hogy ez nem túl népszerű vélekedés:

De nem mindig veled van a baj, mert akkor másokkal nem is lehetne semmi probléma. A voluntarista megoldásokkal az a gond hogy mellőzi a mára már amúgy is elsekélyesedett, vagy bizonyos embereknek neveltetésből származó mélylélektani okaiból nem is létező, emberi kapcsolatok létjogosultságát.

Amíg egy szűkebb közösség közös érdekcsoport alá tartozik, addig lehet számítani egymás segítségére (akár gyermekkortól kezdve, hisz az sokat nyom a latban).

Például: Régebben faluközösségek, még ha nem is voltak tökéletesek. (Ami a tökéletlenségüket alkotta, az később a városokba hatványozottan megjelent, a dogmatizmus, kizsákmányolás, emberi gyarlóság és a magány is!)

De ha egy mesterségesen eltúlzott és korlátlan növekedésvágytól megfertőzött társadalomról beszélünk, ahol szabályok nélkül mind fizikailag, mind pedig az éterben összekapcsolnak mindent mindennel, azért is

mert nem vagyunk képesek önmagunkba nézni, mert mindig a másikat vádoljuk hogy nézzen önmagába, akkor nem meglepő hogy a civilizációs felépítményrendszerhez leginkább a rák fog hasonlítani. És ha már nagyra nőtt

az a "rákos szövet" természetes hogy lesznek benne még élő részek, akik nem csak magukat hibáztatják, hanem tartozni akarnak valamihez, amelynek funkciója már rég elveszett, ha volt egyáltalán.