Hogy lehet kiírtani a fejemből a szép emlékeket a páromról?

Úgy érzem csak a #10-es értette meg igazán a dolgot, mert ő benne volt egy hasonló esetben.

A távkapcsolat amilyen rossz, olyan romantikus és szerelmes tud lenni.

Ráadásul ez nem egy fellángolás volt, a közös életünket terveztük már tizenévesen és közeledve a 30-hoz itt maradtam a semmiben. Senkim nincs a szüleimen kívül.

Mindenesetre köszönöm, aki próbál segíteni, de az olyan komment itt teljesen irreleváns, aki két hét után dobja a csajt, ha nem találkozik vele. Az meg elég vicces, hogy biztos trollkodni jöttem fel, és csak kitaláltam volna ezt a sztorit...

Én kitartottam, mert ilyen beállítottságú voltam, megláttam benne, hogy ő lesz, akivel megöregszem. Én sohasem "gyűjtöttem a csajokat".

Mindenesetre nehogy félreértés essék, ez nem sajnáltatás, nem tartok igényt ingyenes privátban pszichológiai tanácsadásra.

De megjártam már szakembert, aki lényegében elküldött, mert olyan komplexnek találta a dolgot, hogy nem tudott segíteni (pszichiáter).

Most itt az öngyilkosság határán nem tudom mi a megoldás, ami ennél jobb lenne.

Egy környezetváltoztatás jó lenne, félretett pénzem is van, csak nincs aki segberugdosna hogy elinduljak. Mindig kérem a szüleimet, hogy vágjanak már ki a házból, de ők meg pont ellenkezőleg azt akarják, hogy ebben a városban maradjak.

#1-nek pedig igaza van, valóban beteg vagyok, papírom van középsúlyos depresszióról és szorongásról.

Ha ennél komolyabb elmebetegségre gondolsz, azt nem tudom, hogy van-e, nem diagnosztizálták. De nem mondom, hogy nincs.

Bárcsak lenne valami legális módszer az érzések kiölésére. BÁRMI.

Akaratlanul is eszembe jut egy-egy emlék, néha olyan erős, hogy összecsuklok. Pedig tudom, hogy ő meg éli a nagybetűs életét.

Egyszerűen nem bírom. 2 antidepresszánst próbáltam, de nem segítenek.

Ezért írtam az öngyilkosságot, mint lehetőséget.

A környezetváltást látom még lehetőségnek.

Alapból nagy erdőjáró vagyok, mindig itt jártuk az erdőket közösen. Már csak ezért is alig tudok bemenni az erdőbe, mert minden lépés emlékeztet arra, milyen volt, amikor közösen túráztunk. Teljes elmezavar. Pedig a természet nekem terápia.

Valami történhetett, amiért kiábrándult belőlem és a programjaimból, de ezt már nem fogom megtudni.

A tervem az, hogy másik megyébe költözök. Bőven van hozzá megtakarításom. Azt mérlegelem mit veszíthetek. Nyilván az öngyilkosságnál rosszabb kimenetű nem lehet.

Csak a motiváció nincs meg hozzá, ha azt mondom Januárba nekilátok újévi fogadalomként, és nem teszem meg, akkor szembe köpöm magam.

Egyébként egy igen fejlett és jólmenő városból költöznék egy szerényebbe, de nem érdekel. Az sem, hogy így elveszítem a szülők támogatását. Már nem bírom itt, nem bánt senki, de valahova menekülnöm kell azt érzem.

A szomszéd öregnek (nem is öreg annyira, 67 csak) akivel jóba vagyok, tavasszal halt meg a felesége.

Gyönyörű házasságuk volt, több mint 40 éve voltak együtt.

Kíváncsi vagyok, ő mit érezhet most.

Én vagyok 26, de ő benne vagy 2x több erő lehet, mint bennem, izeg-mozog az utcán.

Én meg olyan vagyok mint egy élő-halott, ha kilépek.

Én tudok haraggal válaszolni a szép emlékekre magamban, ő már ezt sem tudja megtenni, azt mondta, bárcsak inkább elváltak volna, minthogy így alakult.

Amúgy az utolsó válaszoló hatalmas igazságot mondott, 25 év alatt én már nem kezdek senkivel, pontosan ezt mondták szüleim is, inkább legyen idősebb az illető, mert a mai fiatal lányok, nem tudják értelmezni a szabadságot.

Lehet az jön le az írásomból, hogy valami elmebeteg lehetek, de nem vagyok az, világéletemben egy komoly srác voltam, túlságosan is, mindenhez és mindenkihez a legnagyobb tisztelettel és alázattal álltam hozzá.