Akik vidékről költöztek Budapestre, azoktól kérdezem, hogy maradtok a fővárosban vagy terveztek visszaköltözni vidékre?

Sohasem költöznék még egyszer vidékre. Soha.

Semmi nincs ott, de szó szerint, a közlekedést hagyjuk, munkalehetőség kb nulla, szórakozási lehetőség szintén nulla.

Alig vártam, hogy végre elmehessek onnét, szóval eszem ágában nincs visszamenni.

Pedig én nem is Mucsaröcsöge alsón éltem, hanem közel Bp-hez, mégis totál élhetetlen nyugdíjas körzet kb. Amíg nem kell középsuliba menned, addig jó ott, onnantól meg nettó szpás.

Szabolcsból költöztem Budapestre. Soha nem költöznék vissza.

Budapesten van saját ingatlanom, a gyerekeim ide járnak egyetemre, jól fizető állásom van, ...

2004-ben faluból kisvárossá minősült településről származom az ország jobbik részéről, de nem mennék vissza.

Az agglomerációba készülök, remélem jövőre már elindulhat az építkezés, messzebb nem mennék. Alapvetően azért, mert itt minden mindig könnyedén elérhető a különböző orvosoktól a szolgáltatásokon át bármilyen üzletig.

Azt hittem, depressziós lehetek, vagy ilyesmi, de kiderült, hogy csak Heves megye szarabb végén éltem.

Mindig is úgy éreztem, hogy nem vagyok odavaló, se a saját korosztályom közé nem tudtam beilleszkedni, se a faluban nem éreztem otthon magam, nyilván azt gondoltam, amit szerintem ilyenkor mindenki, hogy biztos velem van a baj. Valahogy úgy voltam vele, hogy nagyon jó volt gyerekként sárgolyókat túrni, meg a nagyszüleimmel kertészkedni, de valahogy az egésznek volt egy borzasztó nyomasztó milliője, ahogy elmúlt a nyár, és már tizen 1-2 évesen arról ábrándoztam, hogy milyen jó is lesz, mikor majd itthagyom az egészet a fenébe. Akkoriban egy - akkor már felnőtt - unokatestvérem Miskolcon lakott, és nála sokkal jobban szerettem lenni, mint otthon.

Egy teljesen véletlen iskolaváltással kerültem Budapestre tizenévesen. Az első év végén napokig sírtam magam álomba a gondolattól, hogy vissza kell költöznöm (igen, csak két hónapra, de az tizenévesen rengeteg idő), és inkább nyári munkát vállaltam, hogy legyen indokom maradni a koliban. Nyilván ez azzal járt, hogy minden második szabadnapom kuka, mert órákat buszotam a szüleimhez meg vissza, mert azért csak szerettem volna látni őket személyesen is, de így is bőven megérte. Hirtelen kinyílt a világ, annyi lehetőségem még soha az életben nem volt. Mindegy, hogy azt találtam ki, hogy oroszul akarok megtanulni, vagy szeretnék ennyi idősen elkezdeni karatézni, vagy meg akarom nézni moziban egy film premierjét, vagy csak el akarok menni bulizni kedd este, volt rá lehetőség. Lehet, hogy nem azonnal, a tanfolyamra pl. pénzt kellett gyűjtenem, de a lehetőség, az adott volt. Elkezdtem nem ottaludni a szüleimnél, mert így, hogy megtapasztaltam, hogy egyébként legrosszabb esetben is óránként jár az éjszakai busz, rendesen bezárva éreztem magam, hogy tudtam este hatkor, hogy az utolsó busz már elment, és a következő csak hajnal ötkor jön.

Akkor nyáron tudtam, hogy soha nem megyek vissza. Egy pici harag a mai napig van bennem, mert úgy érzem, hogy azzal, hogy a szüleim szándékosan, és tudatosan egy Isten háta mögötti elfelejtett zsákfaluba vállaltak, egy csomó mindentől megfosztottak az első 16 évem során. Tudom, van, akinek nagyon tetszik, meg most talán divat lett újra romantizálni a vidéki életet, nekem nagyon nem jött be.