Az igaz, hogy mostanában a legtöbb idős ember utolsó éveiben szellemileg majdnem teljesen leépül?

Mondjuk mert az egészségügy fejlődésének köszönhetően egyre tovább húzhatja az ember, de ettől még ugyanúgy öregszik.

Régen sokan szimplán nem élhették meg azt a kort ahol már teljesen leépültek volna szellemileg.

Az utálatos nagymamám nem épült le szellemileg. A kedves nagymamámnak is csak annyi szellemi problémája volt, hogy elfelejtett a végére beszélni, mivel sokáig egyedül élt, és mivel nem használta a szavakat, ezért a végére már nehezen beszélt.

Egyén függő, hogy ki mennyire hagyja el magát.

Valószínűleg azért van, mert egyre fejlettebb az orvostudomány, egyre tovább életben tudják tartani a szervezetet.

Régen sokkal rövidebb ideig éltek az emberek, és egy-egy hirtelen betegség is halálos lehetett. Manapság ezek jelentős része is kezelhető.

Nem tudom hogy ez tényszerűleg így volt-e, de én is látnám benne a logikát, hogy ez a tendencia.

Csak sorra veszek néhány környezeti hatást, életmód beli változást mondjuk az 1950-es évekhez képest, ami megváltozott.

-megváltozott a városban és a faluban élők aránya.

A város rossz hatással van az ember szellemi teljesítményére, általános lelki állapotára.

A zajt, a túlzsúfoltságot, a sietést nehezen viseli el az emberek túlnyomó többsége, konnyen kialakulnak szorongásos betegségek ilyen környezetben, a befelé fordultság általánosabb. Ebből aztán könnyebben épül le az ember szellemileg is.

-Nagycsaládokról átváltott a társadalom kis családokra, és sokkal jellemzőbb a szétaprózódó család mint 70 éve.

Eléggé egyértelmű, hogy ha több a gyerek, akkor a szülőkkel idős korukban több gyerekekük fog találkozni, vagy legalábbis nagyobb az esélye hogy valaki fog velük egyáltalán foglalkozni.

A társadalom már jó pár évtizede ráállt az egykézésre, így értelemszerűen vannak olyan idősek akiknek csak egy gyerekük tudná őket meglátogatni, gondjukat viselni. Ha ez az egy gyerek nem teszi ezt, akkor nincs senkije se az időseknek.

Plusz bonyolítja a képet hogy a valóban kis lakosságú vidék kiüresedik. Vannak megyék ahol mindenhol csökken a népesség, még a megyeszékhelyről is.

A fiatalok még nagyobb városokba mennek akár munka, akár tanulás miatt.

Nincsenek "helyben". 1950-ben szerintem inkább az volt a jellemző, hogy ahol születtél, ott is maradtál. Max talán 2-3 faluval ment arrébb az emberek nagy része, nem át a világ túloldalára.

-Tovább élnek az emberek.

Hosszabb élet, egyenlő: Nagyobb idő áll rendelkezésre a súlyos testi-szellemi-lelki betegségek kialakulásának, több tragédiát kényszerül átélni az ember.

Ugyanis valjuk be, kb 50-től felfelé már inkább tragédiákat él át az ember, mint élete legeufórikusabb pillanatait.

Lassan eltűnnek a régi barátok, rokonok, és belesüllyed az egyén a magányba.

Ezek mind kedvezhetnek a szellemi leépülésnek.

Én is elgondolkodtam már párszor azon, hogy egy időskori nyugdíjazott személy milyen motivációt kaphat az életében, és honnan, ahhoz hogy minden nap felkeljen és értelmesen töltse el a napját, és még élvezze is az életét.

Kifejezetten sok együtthatónak kell fennállnia egyszerre.

Ha valaki érzékeny a magányra, és nem bírja a munkahely nélküli "céltalan levést", akkor azt nagyon hamar maga alá temeti a letargia, és a céltalanság érzése.

Nem egy ilyen nyugdíjast ismertem közvetlen- vagy közvetve, aki a mindennapi rutinjainak a beteges ismétlésébe menekült ettől a fajta létezéstől.

Napi 5X leporol mindent, napi 2X felmos, elmegy úgy a piacra minden reggel hogy semmit nem vesz...

Nem tud mit kezdeni magával. A dologtalanság érzése pedig elsőnek a lelket öli, aztán a szellemet.

Van akinél szerepet játszik van akinél nem.

Szerintem elég megnézni régi költők, írók önmarcangolását vagy egyéb visszaemlékezéseket. Akkoriban is voltak magányos, szellemileg leépült, problémás emberek.

Annyi, hogy régen ha valakinek gondjai voltak, az nem feltétlenül jutott ki a házból, vagy a közvetlen környezetéből. Manapság meg mindenki azonnal megosztja nyűgjét, baját a világgal.