Nem látok semmi jót a jövőre nézve?

Gyerekkorom óta(általános iskola alsó tagozat) megállás nélkül bántanak az emberek,mert nagyon csendes vagyok,egyszerűen nem tudok beszélni,nincs témám,nem tudok érdeklődni az emberek iránt,valahogy nem köt le,amikor mesélik,hogy mi van velük,sőt egyáltalán semmi se tudja lekötni a figyelmemet,nem érdeklődők semmi iránt.Gyerekkorom óta semmi önbizalmam,mindig is magányos voltam,állandóan csak belém rúgtak,alsó tagozat óta megállás nélkül gondoltam az öngyilkosságra,arra,hogy külföldre akarok menni,sose szerettem ezt az országot és ahogy telik az idő egyre jobban gyűlölöm.Régebben öngyilkossági kísérletem is volt,ami sajnos nem jött össze(szüleim nem tudnak róla),kb.14 éves voltam.Miután kijártam a gimit kényszerből választottam egy szakmát,ami egyáltalán nem érdekelt(ahogy a többi se),találkoztam egy fiúval,akivel jól eltudtam beszélgetni,mindig megvárt órák után,hogy beszélgessen velem,nem tudtam,hogy tetszem-e neki,de abból ítélve,hogy várt rám mindig 1 órán keresztöl egy kicsit úgy éreztem,hogy igen,mindenesetre ő tetszett nekem.Játékfejlesztőnek tanult,szóval egyértelműen külföldre vezetett az útja.Ami miatt mégis "lekoptattam"(konkrétan nem hoztam fel témákat,csendben voltam),az az,hogy miután először találkoztunk 1-2 nappal később megállás nélkül mondta,hogy menjek át hozzá,mondtam neki,hogy nem ismerem annyira,szóval nem mennék át,mindig visszautasítottam,amikor már az idegeimre ment ezzel az állandó kérdéssel.Ennek ellenére,hogy nem beszélgetem vele mégis napokig próbálkozott még,aztán feladta.Azért nem beszéltem vele,mert tudtam,hogy ha beszélgetni fogok vele,mint régen,egyből jön az"átjössz hozzám?"kérdés.Nagyon megbántam,amit tetem és kb.7 év telt el azóta,de még mindig iszonyatosan bánt a tudat,ő volt az egyetlen,aki érdeklődőt irántam,úgy éreztem talán komoly kapcsolatom is lehet vele,ráadásul külföldre ment egyértelműen,így teljesülhetett volna a nagy álmom is,hogy elhagyhatom ezt az országot.Tudom,hogy nem biztos,hogy összejöttünk volna,megházasodtunk volna,de iszonyatosan bánt,hogy lekoptattam,nem mondtam el neki mi a problémám,hanem csak hallgattam,ha azt mondtam volna neki,hogy"ha még egyszer megkérdezed,hogy átmegyek-e,akkor ne is találkozunk" vagy valami hasonlót,akkor nem bánnám,mert vagy befejezte volna,ha meg nem,akkor nem lenne állandóan az a fejemben,hogy talán vagy biztos összejöttünk volna,lett volna valaki,aki szeret,talán a férjem is lett volna.Mivel féltem emberektől és félek most is,ezért kb.7 éve csak otthon voltam és nem dolgoztam,kb.fél éve kezdtem el dolgozni,26 éves vagyok és teljesen kétségbeesett.26 évesen a legtöbb embernek családja van,én meg egyedül vagyok és az egyetlen pasi,aki érdeklődőt irántam és tetszett is lekoptattam,mert nem tudtam,hogy kezeljem normálisan a helyzetet,egy rohadt gyárban dolgozom primitív emberekkel körülvéve(bár rohadtul nem csodálkozom,hozzá vagyok szokva gyerekkorom óta,hogy ez a drágalátos nép egyetlen örömüket mások tönkretételében lelik).Jártam gyerekkorom óta pszichológushoz,tettem mindig,amit mondott,de nem változott semmi,nem is éreztem jobban magam,többnél is jártam,de nem éreztem változást az útmutatásukkal sem,később pszichiáterhez mentem,gyógyszert kaptam,többet is próbáltunk,de semmi.Anya tudja,hogy depressziós vagyok és mindig mondja,hogy menjünk pszichiáterhez,de mindig elutasítom.Köszönöm,de elégvolt,hogy gyerekkorom óta járkáltam,csináltam a feladatokat,amit mondtak és semmi nem változott,nem éreztem jobban se magam tőle,azzal,hogy agyongyógyszerezem magam szintén nem változik semmi. Mindenki istenként tiszteli őket,de nem tudok bennük hinni,mert bármenyire is hatalmas megdöbbenés ez számotokra,de ők nem istenek és attól,hogy gyógyszerezed magad vagy elvégzed a feladatokat nem biztos,hogy rendbe jössz vagy jobban érzed magad,gyerekkorom óta csináltam,hosszú idő és semmi változás.Az öngyilkossággal kapcsolatban,ha pedig valaki azzal jön,hogy gondolj a szüleidre,azoknak elárulok egy hatalmas titkot,nem kértem,hogy megszülessek,nem kértem,hogy ebbe a szar világba szülessek,ebbe a szar országba,ha nem dönthetem a születésemről,akkor legyen már jogom meghalni,ha nem bírom tovább.Mellesleg az miért nem számít önzőségnek,ha valaki tudja,hogy szar egy hozzátartozója élete,akár állandó bántalmazás vagy valami súlyos betegségről van szó,és ezerrel tiltakozik ellene,hogy a másik meghaljon?Ez nem önzőség?Hogy elvárják,hogy szenvedj,még ha szenvedés is az egész életed?A jövőm pedig egyértelműen teljesen reménytelen,annyira mély a depresszió,annyira nem látok semmi szépet ebben az országban,de kimenni se tudok soha.Nem tudok semmi iránt érdeklődni,így semmilyen szakma se érdekel,a hiányszakmákhoz,amivel külföldre mehetnél meg okosnak kéne lenni,de nem tudnám elvégezni.Tanuljak angolt?Mire megyek vele olyan végzettség nélkül,amire szükség van külföldön?Rengetegen beszélnek angolul,semmi esélyem egyszerűbb munkát találni.