Azért olyan fájdalmas mikor eszembe jut vagy ha rá gondolok, mert egy senkinek tekintett?

Már a kapcsolatot sem tartjuk, alakult köztünk egy konfliktus forrás és nem a legbarátságosabb hangnemben váltunk el, de nem is sértettük egymást halálra, tehát nem nagy vitákat kell elképzelni. Tudtam mindig, hogy neki önmagán kívül senki sem fontos, mégis azt hittem, hogy a semminél egy picit több emberszámba becsült és valamit azért jelentettem. Persze kiderült, hogy nem, egy részemet még mindig zavarja, sajnos egy rossz tulajdonságom, hogy érzékenyebb vagyok és jobban kötődök mindig, mint a másik. Ezen próbálok változtatni folyamatosan. Nagyon hülyén érzem magam, hogy én nem tudom jelentéktelenként kezelni az embereket. Nem először fordul elő velem és már elegem van magamból. Hiányolom, mint embert és bármennyire kiakasztó volt a személyisége, mégis szerettem egy részét, mert megláttam benne a jót, a pozitívat, illetve azokat a dolgokat, amik egyedivé tesznek egy embert. Rajta kívül szintén van egy személy, akivel elváltak útjaink, mert nem hajlandó visszaírni, pedig semmi rossz nem történt közöttünk és még csak különösebb ellentétek sem merültek fel. Szimplán nem érdekli az egész már, pedig több, mint fél évig minden rendben ment, aztán hirtelen sz*rjuk le a másikat.

Elég nyomasztó érzés, hogy nekem mindig minden(ki) fontosabb és már nem akarom többet az egyoldalúságot érezni. A bánkódás értük jobban fáj, mert tudom, hogy egyáltalán nem kellenek ilyenek emberek az életembe. Halovány űrként élem meg őket, hiánynak, aztán nevetni támad kedvem, mert egyből beugrik, hogy ők még csak 1 percre sem méltatnak, nemhogy rosszul éreznék magukat, hogy már nem vagyok az életükben. Talán ellenkezőleg.

Milyen tanácsokat tudnátok adni, hogy ne legyek ennyire elb*szott és a saját hülyeségem rabja?