Szerintetek a gyerek/kamaszkor vagy a felnőtkor a jobb?

Egyértelműen a felnőtt.

Jó gyerekkorom volt, de nem bírom a kötöttségeket. Beszámolni mindenről, elengednek/nem engednek.

Felnőttként szabadidőmben azt csinálok, amit akarok. Saját magam dönthetek az engem érintő dolgokról.

Annyira fura, hogy ezen az oldalon a többség szerint a felnőttkor a legjobb.

Érthető, hogy van olyan ember is, de hogy a többség.

Nekem a kamaszkorom a legmélyebb pokol volt, voltak öngyilkossági gondolataim is valamilyen szinten.

Kamaszkoromban tudatosult bennem a furaságom és akkor kezdett igazán fájni a beilleszkedési képtelenségem. Jó vagyok így, nem vagyok így, megéri változnom, nem éri meg, mi lesz ha így, mi lesz ha úgy, sikerül-e megváltoznom, ha igen, mennyire fog fájni, megéri-e.

Mindennapos, sőt, pár éven át minden órás dilemmák voltak ezek.

Másik osztályokból azért voltak barátaim - de közülük is kilógtam. Már szét is szakadt ez a kör, főleg pont emiatt.

Ha a kamaszkorom a legmélyebb pokol volt, akkor a felnőtt korom szimplán csak mély pokol.

Pénzem semmi, szabadidőm semmi, egészségem megtörve, a munkámat nem szeretem, párkapcsolat nuku és jelenleg esély sincs rá.

Folyamatosan képzem magam, de eddig kb. 0 eredménnyel. Olyan magányos vagyok, hogy az hihetetlen, sokaknak jó vagyok lelki szemetesládának, de rólam kb senki nem tud semmit. Barátok szétszéledve, alig érünk rá találkozni, ha mégis, akkor este tízkor asztalt bontunk hétvégén is, mert állva elalszunk.

Ha most maga a mély pokol, kamaszkorom a legmélyebb pokol, akkor a gyerekkorom kb közepes.

Telkünk volt, ott játszópajtásom volt,

Elvoltam a magam által kreált világban,

Még nem fogtam fel igazán, hogy nem vagyok beilleszkedve, majdhogynem nem érdekelt.

De hogy a felnőtt korban mi tetszik ennyi embernek, az rejtély.

26/N

Nekem egyértelműen a gyerek és a kamaszkor!

Bár a szüleim elváltak, de mindkettővel jó a kapcsolatom, szeretetben nőttem fel. Mindig megvolt mindenem, sosem kellett nélkülöznöm, a figyelemből és a szeretetből sem volt hiány. Az otthon pedig az a hely volt, ahol biztonságban éreztem magam, ahová bármikor és bármi elől megnyugvást találtam.

A gyerekkorom gondtalan és boldog volt, a kamaszkorom pedig izgalmas. Voltam én is lázadó, sokat buliztam, lógtam, minden ilyesmi, de mindig tudtam, hol a határ.

Az egyetlen kötelességem az iskola és a tanulás volt, ezen kívül semmire semmi gondom nem volt. A többséggel ellentétben én nem akartam hamar felnőtt lenni, élveztem az akkori életem.

Felnőttként visszasírom ezt az időszakot. Most már magamnak kell vállalnom a felelősséget, magamnak kell döntéseket hoznom, nincs aki mindent megoldjon helyettem. Magamnak kell megteremtenem a biztonságos otthon melegét, nem pedig csak úgy adott. Önállónak kell lennem, és ez sokszor rohadt nehéz. Bárcsak még mindig ott tartanék, hogy egy nehéz dolgozat, és az igazolatlan órákkal kapcsolatos lebukás jelenti a legnagyobb stresszt az életemben!

Nem szeretek felnőtt lenni, bár újra gyerek lehetnék.