Miért nem tudom átérezni ezt a "márkás" életérzést?

Most már a tinik is MK táskával és Adidas cipővel futkároznak, aki meg még nem, az arra gyűjt. Van, aki konkrétan erőn felül, vagy épp megveszi használtan.

Szegény körülmények közt nőttem fel, örültem, ha volt étel meg melegvíz, ruha, hajjaj, karácsony volt, ha kaptam a szakadt helyett új farmert.

Most felnőttként már nincsenek ilyen gondjaim (vagy inkább "épp nincsenek", hisz bármikor lehetnek) ha meglátok egy fiatalt mondjuk egy 300-500€-s kiegészítővel (nyugati országban élek, azért írtam €-t), nem az szokott eszembe jutni, hogy én is szeretnék egy ilyet, hanem hogy mennyire sok pénz mennyire "felesleges" dologra.

Nem vitatom, hogy a márkás dolgok nyilván tartósabbak, mint az olcsók, de én 3 éve nyúzom évszakfüggetlenül a 15€-s Deichmann retikülöm, és ahogy elnézem, nyugdíjas koromban is ezzel fogok szaladgálni, ugyanis semmi baja.

Ellenben a párom, aki jó anyagi helyzetű családban nőtt fel, szinte legdrágább ruhát/cipőt/táskát veszi meg, amit megengedhet, mert miért is ne?

Már nem emlékszem minek kapcsán mondtam neki egyszer, hogy ha a lakbért ki tudom fizetni, már nyugodt vagyok (fura, mert felnőttként már/még nem voltam olyan helyzetben, hogy ne tudjam), mire megmondta, hogy őt ilyesmi nem fenyegeti, ennél távolabbi céljai vannak.

Valóban bele kell születni, hogy az ember érezze azt a bizonyos életérzést?