Te mit gondolsz az önpusztító emberekről?

Segíteni próbálnék neki, főleg, ha közel áll hozzám. Sajnálatot érzek, és arra is gondolnék, hogy mekkora fájdalmas tapasztalat(ok) kell(enek) ahhoz, hogy valaki önpusztítást végezzen.

Én egy önpusztító ember vagyok. Intravénás droghasználó. Gyerekkorom óta folyamatosan menekültem az élet elől. Túl nehéznek találtam hogy folyton tanulni kell hogy majd jobb legyen. Nem tanultam.., és ez miatt nem lett jó szakmám. Nem volt önbizalmam.., és nem jöttek össze a párkapcsolatok. Elkezdtem füvezni, mert robot munkát végeztem, és hiányzott a párkapcsolat az életemből. Ezt nyomattam vagy 15 évig, amíg eljutottam a végső állomásig a heroinig. Viszont nem használom rendszeresen, de amikor pénzem van, benyomok bármit amihez leggyorsabban hozzá tudok jutni. Ezért egzisztenciálisan egy hatalmas nulla az életem. Mivel soha sehol nem tudtam beilleszkedni, (egész életemben magányos harcos voltam) és rossz elképzeléseim vannak a csoportos terápiáról - ezért nem megyek be a rehabra. Pedig évek óta próbálok egyedül leállni, mert nagyon jól látom hogy ennek nem lesz jó vége.., de azt be kell ismernem hogy egyedül valószínűleg nem fogok tudni leszokni. Ebbe is beletörődtem. Kb úgy néz ki a történetem hogy ha innen kidobnak ahol most lakok, akkor elindulok világgá.., és talán éhenhalok, vagy kis szerencsével drogtúladagolás okozza halálom egy kuka mellett. Nem tartom magam butának, csak fafejű vagyok.., mert nem fogok segítséget kérni. Ez az én önpusztító történetem.

Soha nem akartam másokat lehúzni, pont, hogy segítek, akinek tudok. Én magam viszont szeretem elhessegetni a segítséget, nem azért, mert nem érdemlem meg, szimplán nem szeretek megnyílni vagy gyengének látszani. Sokan nem tudják, se én pl, titokban szoktam inni, vagdosni magam, vagy éppen csak hagyok elmenni egy-egy lehetőséget. Olyan is volt, hogy direkt kötekedtem valakivel, hogy megüssön. De a mindennapi életben max az tűnhet fel másoknak, hogy kissé szomorkás vagyok néha, máskor meg mániás. De nem minden önpusztító ember élősködik másokon, se nem partizik egész nap, vagy éppen ellenséges másokkal a sikereik miatt.

Azt én is kihagytam, hogy szeretek menekülni a dolgok elől, halasztgatni, struccpolitikát folytatva csak álmodozni. Valamilyen szinten szánalmasnak is tartom magam, bár azért volt néhány sikerem, egyetemre járok egy átlagos, nem túl nívós szakon ugyan, mégcsak ötös tanuló sem vagyok, de fondolom már az is valami, hogy eddig eljutottam. Szerintem sok önpusztító embernek akad sok ismerőse, de kevés/zéró igaz barát, mert szeretünk mások életébe belemászni ugyan, de azt nem, ha valaki a miénkbe próbál.