A magasabb intelligenciájú embereknek nehezebb a kamaszkora?

Azt mondják, azoknak kevesebb a barátja. Én nem tartom magam okosabbnak, de azt tudom hogy érettebb voltam az akkori osztálytársaimnál. Nehezen barátkoztam, mert egyszerűen sokuk viselkedése taszított. Pl. próbáltam komolyan venni az érettségit, de páran kiröhögtek hogy megkérdeztem a tanárt, mi volt akkor a helyes mondat. Mert hú de stréber vagyok.

Nem is igazán alakultak ki barátságaim, mert magasabbak azért az elvárásaim egy barát esetében.

Ez nem csak a kamaszokra vonatkozik, hanem minden korosztályra. Nézz csak körül a világban: a primitív, tudatlan emberek kiegyensúlyozottak, szociálisak és dagadnak az önbizalomtól. Nem zavarja őket, hogy még az érettségiig sem jutottak el, vagy ha igen, azon is csak átbukdácsoltak, mert egyszerűen nincs szükségük még a legalapabb dolgok tudására sem. Az ő felszínes, semmitmondó kis világukban minden úgy jó, ahogy van.

Ezzel szemben az intelligens emberek sokkal fogékonyabbak a depresszióra. A költők többsége is a boldogtalanságról, elégedetlenségről, csalódásról, a létezés értelmén való töprengésről írt, és nem arról, hogy minden szipi-szupi.

Nem tartom magam butának, elég jók a képességeim is, s egyáltalán nem volt nehéz kamaszkorom.

Jó osztályom volt, ahol mindenkit elfogadtak, befogadtak.

Inkább a környezettől függ.

Magasabb az IQ-m az átlagosnál (ha már erre kérdeztél rá), de a kamaszkorom nem emiatt volt nehéz; eleve nagyon okos és művelt osztálytársakkal voltam körülvéve gimiben, néha a kisebbségi komplexusom is előjött mellettük. Magyarul szerintem a környezettől függ, hogy ki mennyire érzi elveszettnek, kívülállónak magát.

Viszont alátámasztani látszom az egyik előttem szóló állítását, miszerint a relatíve magas intelligencia (József Attilához hasonló meg nem értett zseninek azért nem tartom magam) hajlamosít a depresszióra, meg egyébként más mentális zavarokra is.